„… ragaszkodtak ahhoz a talpalatnyi földhöz” – Beszélgetés Elbe Istvánnal

Elbe István az Országos Széchenyi Könyvtár információszolgáltatási igazgatója. Felesége, E. Mester Magdolna író és anyósa, Füzesi Magda költő révén szorosan kötődik Kárpátaljához. Évek óta részt vesz a Budapesten székelő Kárpátaljai Szövetség munkájában. Két szerzőtársával nemrég egy Kárpátaljával foglalkozó útikönyvet jelentett meg. Ennek kapcsán beszélgettem vele.

– Kinek jutott eszébe, hogy útikönyvet írjanak Kárpátaljáról?
– Néhány évvel ezelőtt a könyv egyik társszerzője, Budai Ákos – aki egyben a Ketzal Kiadó képviselője is – keresett meg azzal az ötlettel, hogy vegyek részt a soron következő útikönyvük megírásában. A Ketzal Kiadó kis családi vállalkozásként évek óta Magyar Szemmel cím alatt egy útikönyvsorozatot jelentet meg. Az európai kalandozások és egy-két egzotikus kitérőt követően a sorozat hazai tájakra érkezett, 2010-ben jelentették meg a Délvidékről szóló könyvüket. Ettől kezdve az élő magyar történelem helyszínein és az itt élő magyarság területein kalauzolnak végig bennünket. A Kárpátaljáról szóló útikönyv e gondolat szerves folytatása. A hagyományos útikönyvek határait feszegetve egy kis magyar történelmet, művelődéstörténetet és néprajzot is belezsúfoltunk a 348 oldalba.

– Mikor járt először Ukrajnában? Mi a véleménye az országról?
– Erre egészen pontosan emlékszem: 1992 húsvétján, amikor leendő feleségem családját látogattam meg Beregszászban. Utazás előtt kedvesem próbált felkészíteni az ottani állapotokra, amire én csak legyintettem, mondván, hogy aki Ceausescu Romániájában született és nőtt fel, azt nem érheti meglepetés. Hát ért. Este tíz órakor érkeztünk meg Csapra és két órát kellett várni a csatlakozásra. Az időt az állomás előtt sétálgatva töltöttük, mert a váróterem hatalmas csarnokában már hetek óta a volt Szovjetunió „össznemzeti találkozója” zajlott, annak minden velejárójával együtt. A hab a tortán az éjfélkor bedöcögő lembergi gyors volt. Az a két és fél óra alatt megtett 40 kilométer örök élményem marad.
Az első benyomások nem szegték kedvemet, több mint húsz éve járom Kárpátalját. Korábban volt olyan év, amikor ötször is átléptem a határt. Ukrajnáról nincs különösebb véleményem, Kárpátaljáról annál inkább. Természetesen a kettőt nem lehet szétválasztani, hiszen sajnos államszervezetileg összetartoznak. Az ott élő emberek rendesen megszenvedték a Szovjetunió széthullását követően létrejövő Abszurdisztánt. Emlékszem arra, amikor apósom a kuponnak nevezett játékpénz helyett a fizetését kávédarálókban kapta, lévén, hogy a rádiógyárban dolgozott. Ezután a darálókat a beregszászi vagy a nyíregyházi piacon kellett valami ehetőre cserélni. Ez az apró kellemetlenség is gyorsan megoldódott, mert hamarosan megszűnt a gyár, és mint mindenki, így apósom is munkanélküli lett. Ennek ellenére olyan embereket ismertem meg, akik mindezt szívós elszántsággal viselték el, mert generációk óta edzettek voltak, és alkalmasak arra, hogy a semmiből is értéket teremtsenek. Meg persze élelmet is a fennmaradásukhoz.

– Ön szerint az anyaország átlagpolgárának mennyire naprakész a Kárpátaljáról, az Ukrajnáról alkotott képe?
– Azt gondolhatnánk, talán most, hogy Ukrajnában háborús helyzet alakult ki, az anyaország is jobban odafigyel a kárpátaljai magyarokra. Ez részben igaz, de szomorúan kell látnunk ennek ellenkezőjét is. Még most sem tapasztalom azt az igazi összetartozás-érzést, hogy a magyarországi magyarok többsége aggodalommal fordulna a kárpátaljai magyarok felé. Sajnos nyugati áramlattal Magyarországra is megérkezett az a szemléletmód, hogy a nemzetiség egyenlő az állampolgársággal. Sokan ezt vallva helyesnek tartják, ha a kárpátaljai magyar fiatalokat idegen érdekek háborújába kényszerítik. Pedig a délszláv konfliktus következménye már megmutatta, hogy ezzel mekkorát veszíthet a magyar nemzet.

– Az anyaggyűjtés során hol érezte a legjobban magát? Melyik kistérség, város vagy falu nyerte el legjobban a tetszését?
– Illendőségből – vagy inkább családi kötődésből – erre azt kell válaszolnom, hogy természetesen Beregszász és térsége, különösen Nagybereg. Viszont akkor sem igen mondhatok mást, ha arra törekszem, hogy elfogulatlan legyek. Van egy táj, egy földrajzi pont Kígyós és Nagybereg között, amely különösen a szívemhez nőtt. Erről negyed oldalas vallomást írtam az útikönyvbe, amit aztán a szerkesztő szigorúsága kigyomlált. Helyesen tette, az ilyenfajta szubjektív érzelgősségek nem az útikönyvbe valók. Ha ez az interjú elbírja, megoszthatom az olvasókkal:
Kígyós után egy dombra kapaszkodik fel az út. Az erdőt elhagyva egy éles kanyar után balra tekintve csodálatos panoráma tárul a szemünk elé. Ha tiszta az idő, érdemes rövid pihenőt tartani. Erről a helyről lehet körbenézni azon a lapályon, ahol egykor a Szernye-mocsár terült el. Bal kéz felől a beregszászi és ardói vulkanikus kúpok határolják a területet, előre tekintve csak kisebb, a mocsárból kiemelkedő szárazulatok (helyi nyelvjárásban gorondok) törik meg néhány helyen a síkságot. A Szernye-mocsárnak ezt a részét sikerült legutoljára lecsapolni. Még a 20. század első évtizedeiben is gyakran előfordult, hogy egy esősebb nyáron a láp visszakövetelte területét, és elúszott a termés. Az út hosszan fut a Szernye-mocsár délkeleti szélén, majd ereszkedni kezd és egy újabb kanyart követően egy fehér templom impozáns látványa tárul elénk. Fokozatosan kibontakozik a templomdomb köré épült község is, amely a valamikori Bereg vármegyének adta a nevét.”
Hát ez az hely, amely engem elvarázsolt.

– Ön Erdélyben született, a felesége pedig kárpátaljai. Meglátása szerint miben különbözik és miben hasonló a két elcsatolt terület magyarsága?
– Nem nagyon különbözik. Talán csak annyiban, hogy a kárpátaljai magyarok többet szenvedtek, és sokkal mostohább körülmények között kellett helytállniuk. Ha a történelmi múltat vesszük alapul, Bethlen Gábor és a Rákócziak korában, a török hódoltság idején ez a két térség egybetartozott, és ezt nevezték maradék szabad Magyarországnak. Talán ez is befolyásolja azt, hogy a kárpátaljai és az erdélyi magyarok egy kicsit jobban megértik egymást, mint más tájegységek magyarjai. Az úgynevezett kemény diktatúrák idején a Szovjetunióban és Romániában élő magyarság erőteljes beolvasztási folyamatnak volt kitéve. Az ebből fakadó természetes reakciók, a megmaradás eltökéltsége teszik hasonlatossá ezt a két kisebbségi nemzetrészt.

– Az adatgyűjtés során érte-e Önöket valamilyen kellemetlenség, esetleg tapasztaltak-e ellenséges megnyilvánulást a többségi nemzet tagjai részéről?
– Abszolút semmilyen kellemetlen tapasztalatunk nem volt. A magyar vidékeken természetesen mindenhol a túláradó vendégszeretetet élveztük, de ez a ruszin és ukrán falvakról is ugyanúgy elmondható. Sokszor tört magyarsággal, de annál nagyobb lelkesedéssel igyekeztek útbaigazítást adni, ha valahol eltévedtünk. Kárpátalján nem tapasztalható az, ami sajnos Erdélyben már inkább tetten érhető, hogy a többségi nemzet felsőbbrendűséggel viselkedik a kisebbség iránt. Ez valahol érthető is, hiszen a ruszinok sem tartoznak az államalkotó nemzethez, ellenben sokuk még most is Rákóczi népének vallja magát. Beregszászban pedig még a betelepült ukránok is átveszik a helyi szokásokat. Hogy mást ne mondjak, karórájuk a magyarországi, és nem a kijevi időt mutatja.

– Hogy tapasztalták, a Kárpátalján élő magyarok mennyire ismerik szülőföldjüket? Mennyire vannak tisztában településük múltjával? Sajnos én sokszor azt tapasztaltam, hogy egy-egy falu lakói még a néhány kilométerrel távolabb lévő település történelmét, sőt természeti látnivalóit sem ismerik.
– Ezt mi is tapasztaltuk. Valahogy Kárpátalja elszigeteltsége hozta magával, hogy a közelmúltig az itt élők nem igen utaztak. A történelem oly sűrűn zúgott el felettük, érthető, hogy ragaszkodtak ahhoz a talpalatnyi földhöz, ahol születtek. Ez valahol a megmaradásuk záloga is. Nagyberegen tapasztaltam azt, hogy a 8 kilométerre lévő Beregszász már messzinek számít, és az idős asszonyok közül sokan még Ungváron sem jártak. A férfiak esetében ez másképp van, de ők sem önszántukból utaztak. Az időseknek, akik annakidején hazajöttek a malenykij robotból, egy életre elvették a kedvét az utazgatástól. A fiatalok többnyire a katonai szolgálatukat töltötték a Szovjetunió valamely távoli pontján. Természetesen ez inkább a falusi lakosságra igaz. A városokban lakók általában mobilisabbak. Ami a történelmi tájékozottságot illeti, azt hiszem elmondható, hogy sokkal jobb, mint a magyarországi átlag. A természeti szépségek esetében tényleg elkelne egy kis biztatás, mert néha mi is azt tapasztaltuk, nem értékelik eléggé azt a szép tájat, amely adott esetben a falujuk határában található (lásd: Szernye-mocsár). Ezen nagyon sokat lendít az egyre több helyen kibontakozó faluturizmus. Ez az útikönyv nemcsak az anyaországi magyaroknak szól, reméljük, hogy ugyanolyan haszonnal forgatják majd a Kárpátalján élők is, és talán felfedezik benne a szomszéd falu történetét és nevezetességeit is.

– A jelenlegi kaotikus ukrajnai politikai helyzetet figyelembe véve, Ön szerint milyen sors vár a kárpátaljai magyarságra? Várható-e pozitív változás az új vezetés részéről?
– Erre most nem tudok válaszolni. A helyzet nagyon bonyolult és kusza. Inkább csak azt fogalmazom meg, hogy szerintem mi lenne a legjobb a kárpátaljai magyarságnak, még akkor is, ha ez közhelynek hangzik. Jó lenne, ha a magyarok ebből a konfliktusból teljesen kimaradnának. Jó lenne, ha ez a konfliktus nem eszkalálódna, hogy ténylegesen ki tudjanak maradni belőle. Jó lenne az is, ha a Kárpátalja területi és ezen belül a beregszászi járási autonómia is mihamarabb megvalósulna. Így nagyobb az esély a megmaradásra.

– Milyen a könyv visszhangja, mennyire fogy a könyvesboltokban? Érdekli-e a magyarországi olvasót ez a sokat szenvedett terület, amely oly közel és mégis oly távol van Budapesttől?
– Több jól sikerült könyvbemutatót tartottunk Budapesten és egyet Nyíregyházán. A könyv kapható minden nagyobb budapesti és vidéki könyváruházban. Remélem, hogy jól fogynak, bár erről a kiadó tudna nyilatkozni. Néhány példányt eljuttattunk a beregszászi, valamint a nagyszőlősi könyvesboltokba is. Egy kicsit visszautalva az előző kérdésre. Sajnos tapasztalható, hogy az ukrán helyzet miatt jelentős mértékben megcsappant a Kárpátaljára utazók száma. Valószínűnek tartom, hogy akik most megveszik az útikönyvünket, azok inkább a terület utáni érdeklődés, mintsem az azonnali utazás miatt teszik ezt. Természetesen mi annak is örülünk, ha valaki az útikönyvünk által ismeri meg jobban Kárpátalját, de annak még jobban örülnénk, ha az olvasottakat személyes tapasztalással rögzítenék felejthetetlen élménnyé.

Lengyel János
Kárpátalja.ma