Sjón: A macskaróka
A nagyszerű kisregény 1883 januárjának elején-közepén játszódó „népi történet”. A töredezett építkezésű, balladás mű időben 1868-ig lép vissza. 1962-ben született írójának (Sigurjón Birgir Sigurðsson) szerzői neve – Sjón – névrövidítéssel keletkezett, a szó jelentése: látás.
Folklorikusan visszapillantó, az izlandi modernizálódás igen korai, majdhogynem észrevétlen szakaszát – a még nem független államiság idejét – kimetsző tekintet hívja elő a csekély terjedelem ellenére szerteágazó, mai struktúrájú, de régies nyelvezetű, misztikusan aláfestett végzettörténetet. Reykjavík még középkorias vonásokat is mutat, azonban egy bolyongója már Baudelaire híveként és „lótuszevőként” járja körül a várost. A természet jelenségeivel, erőivel és szellemeivel való szoros kapcsolat ellenére a leírtakat fonadékos irodalmiasság is táplálja: Mallarmé, Andersen és mások neve utal arra, hogy múlik a 19., s lassan érkezik majd a 20. század. Különösen igaz ez a nagy Edison-találmány, a „villanyosság” esetében. Az elektromos áram bevezetésének vallási dilemmája („szabad-e az Istennel világítani…?”) a könyv legragyogóbb részletét, a tiszteletes és a róka humor átitatta párbeszédét eredményezi. (Magyar olvasó eddig talán csupán borzongva állt Parti Nagy Lajos Őszológiai gyakorlatok című versciklusának kérdése előtt: „egy körte szőre nőhet-e”? A villanyégőről van szó, s a vers-szekvencia így végződik: „a körte ölhet-e / úgy értem persze túl a tényen / hogy nől-e szőr a fényen”. Ölhet. És nől. Rókaszőr. Macskarókaszőr. Ha Sjónt olvassuk.)
Nem a napjainkig eleven néphitből életre kelt címszereplő állat a legkülönlegesebb (mely az eredeti cím – Skugga-Baldur – szerint ember és istenség is), hanem a szálait csak késleltetve összebogozó elbeszélés helyenként torokszorító humora, az állati és az emberi régió valószínűtlenül valószerű vitalitása. A létmódok átmenete egymásba, a kor- és szemléletváltást is kifejezve. A titkok kifecsegése nélkül itt annyit: a puskalövéstől döglött furcsa róka feltámadása, gyilkosa szeme láttára történő tisztálkodása (s ahogy a szőréből kiharapott söréteket életveszélyes módon visszaköpködi, visszalövi az őt megölő Baldur tiszteletes felé) arra enged következtetni: a legalább fél évszázada indokoltan világhódító dél-amerikai mágikus realizmusnak van egy másik, északi féltekéje, misztikus skandináv megfelelője is. A rókaszívet kivágó, nyelvére helyező és lenyelő Baldur átmeneti kreatúraként igyekszik menekülni a hó fogáságából: „Küzdött foggal és karommal, nem emlékezett már, mi a neve, csak kapart, és fogával marta a havat, marta és kaparta”. Az – állítólag – Goethe halála előtti perceihez társított mondat dübög benne: „Fényt, még több fényt!” – „és minél közelebb ért céljához a pap, annál kevesebb volt benne az emberből és egyre több az állatból”.
Itt még nincs vége valóság és fantázia remek keveredésének. A befejező, levél formájú rész némileg gyengít a kompozíció vacogtató voltán, a szöveg benső remegésén, s valamelyest eltávolítja, külsővé teszi azt, amit persze így is kezdett, ám az ott külön oldalakra kéredzkedő passzusok ütköztetésével mégis szervesebben és megragadóbban. A „kísértet-nap” – azaz „a költők barátja”, a hold legkevésbé az epilógust vonja viaszos fényébe, noha a poétikus kisregény ugyancsak alig feledhető mellékszereplői az egyes szám első személyű, illetve az egyes szám harmadik személyű beszámoló révén a végpontig élhetik – ki-ki a magáéig – a központi eseménysorral csak részben érintkező, azzal mégis összeforró életüket.
A Magvető által közrebocsátott alkotás biztosabb megértését utószóval, kevés jegyzettel is segítő fordító, Egyed Veronika (egy-egy mondat homályosabb szövegezését nem számítva) mesterien mentette át magyarra a hideg, hó, sötét megülte, a fájdalmakat lélekmélyre süllyesztő, csak ritka kitörésekben felfakasztó igaz mesét. A Pintér József által tervezett borító ezüst, fenyőzöld, jégfehér és fekete színei, foltjai, a róka-arckép antropomorf hatást tesz. A macskaróka tekintete szelíd kíméletlenséggel suhan el valahol az olvasó mellett. Egyben azzal az időtlenséggel, mely „Az ember ideje előtti tavasz ez” idő-meghatározásában kicsúcsosodó mű különleges sajátja.
Tarján Tamás
Forrás: Kultura.hu