Sokat dolgozom azért, hogy megmaradjon a magyarság – interjú Eiben Évával

Gyertyánliget (hivatalos nevén Kobilecka Poljana) festői helyen, a sebes vizű Sopurka folyó két partján terül el, Rahótól mindössze 36 kilométerre. A 2001-es népszámlálási adatok szerint Gyertyánligetnek 3 392 lakosa van, ebből 491-en vallották magukat magyarnak. A krónikák tanúsága szerint a helyi római katolikus egyházközség 1785-ben alakult. Ettől az időtől kezdve vezetik anyakönyvét. A hívek száma megközelíti a 600-at. A római katolikus templomban rendszeresen tartanak magyar nyelvű misét. Egyházi tanácsának gondnoka Eiben Éva, aki a közelmúltban Magyarország Ungvári Főkonzulátusán Magyar Arany Érdemkereszt kitűntetést kapott a magyar nyelv és a magyar kultúrkincs ápolása és megőrzése érdekében végzett sokirányú tevékenysége elismeréseként.

– Gratulálok az elismeréshez!

– Nagyon szépen köszönöm!

– Váratlanul érte a kitüntetés?

– Nagyon váratlan volt. Szerintem meg sem érdemlek ilyet…

– Ezek szerint mások nem így gondolják, és ennek csak van valami oka?

– Az biztos, hogy sokat és nehezen dolgozunk. A szórványságban nem egyszerű feladat megtartani a magyarságunkat.

– Ennek ellenére mégis váratlanul érte a kitüntetés?

– Nagyon. Soha nem gondoltam volna ilyenre. Úgy vagyok vele, hogy én ezt úgy csinálom, mintha nekem ezt csinálni kellene, mert én nem vagyok pedagógus… Eleve: ez nem most indult, úgy 30 évvel, de lehet, hogy még többel ezelőtt kezdtem. Nem csak egyházi téren, hanem a magyar oktatás elindításától kezdve a mai napig végezve a hitoktatást az egyházközségünkben, és azt is magyar nyelven, keservesen, habár a gyerekeknek talán a 20 százaléka, aki ír-olvas magyarul rendesen. A többiekkel úgy tanuljuk meg, hogy ukrán betűkkel írják a magyar kiejtést. Aztán úgy igazítom, százszor elmondva egyet, de azért haladunk.
Annak örülök, hogy a templomunkban mindenki magyarul imádkozik.
Ez az egyetlenegy hely, amely összeköt bennünket. Ott hallunk magyar szót, ott tudunk beszélni, oda összejár a magyarság. Más helyen nemigen.

– Említette, hogy végzettsége szerint nem pedagógus.

– Nem, nem vagyok pedagógus, sose voltam. Nekem is nagy szükségem van, volna a tanulásra még, mert ha nincsenek alapok, akkor nagyon nehéz. Hiszen amikor mi tanultunk, akkor nem volt sem magyar osztály, sem vasárnapi iskola. A mi gyerekeinknek most már egyszerűbb, mert foglalkoznak velük, tanulnak rengeteget.
Nagyon odafigyelnek rájuk. Minekünk meg…! Én németet tanultam az iskolában, és úgy tanultam meg magyarul, hogy se könyvünk nem volt magyar, se semmi. Egy imakönyve volt édesanyámnak, azt mondta: ahhoz nem nyúlunk. Nagy becsben volt tartva – a mai napig megvan. Az nem gyerek kezébe való… De lassan-lassan megtanultunk magyarul, és próbáljuk megtartani. Én nagyon sokat dolgozom azért, hogy megmaradjon a magyarság.

– Mi indította arra, hogy a magyar ügyek felkarolója legyen?
– Én nem is tudom, honnan jött az ötlet. Lehet, hogy Fentről… Nagyon régen kezdtem. Amikor 1989-ben megalakult nálunk a KMKSZ-alapszervezet, amikor „megtaláltak” bennünket, és felkerestek, amikor azt mondták, hogy „Na jól van, most már Gyertyánligeten is vannak magyarok”, akkor én már benne is voltam. Aztán utána jött minden, kezdve azzal, hogy próbáltuk a magyar oktatást elindítani az iskolában.

– Részesült már eddig hasonló elismerésben?
– Nem volt eddig ilyen kitüntetésem. Okleveleim voltak, de az nem komoly. Ez kitesz az összesért. Tényleg nagyon váratlan volt, most is a hatása alatt vagyok. De nagyon örülök.

– Mi is Önnel együtt örülünk, mert biztosak vagyunk abban, hogy megérdemelte. Köszönöm szépen az interjút!