Szűcs Nelli az előadásról, gyermekkoráról és terveiről

Öt alkalommal három helyszínen is láthatta a kárpátaljai közönség a Marina Vlady naplója alapján Földes László Hobo által írt Ballada a két sebzett hattyúról című zenés drámát, amely elmeséli a világhírű orosz származású francia színésznő és Vlagyimir Viszockij, a szovjet idők legnépszerűbb orosz énekes-színészének tizenhárom évig tartó viharos kapcsolatát és házasságát, bemutatva a szovjet rendszer és kultúrpolitika embertelenségét, valamint Viszockij magyarra fordított örökérvényű dalait. Három beregszászi előadást követően Ungváron a Kárpátaljai Megyei Ukrán Zenei-Drámai Színházban és a Munkácsi Drámai Színházban láthatta a közönség Hobo és Szűcs Nelli Jászai Mari-díjas érdemes művész feledhetetlen előadását. A művésznővel az ungvári előadás előtti percekben beszélgettünk.

– A Ballada a két sebzett hattyúról az egykori szovjet világot mutatja be. Ön szerint mond ez még valamit a mai embereknek?

– Hogyne mondana! A kommunizmus még nem a múlté, például mostanra elérte Venezuelát is! A Fedák Sári-estemre eljött a művésznő testvérének az unokája, a jogtulajdonos – Fedák Sári naplójára alapoztam az előadást –, aki elmondta, hogy 1946-ban a kommunizmus elől szöktek oda, és öregségükre ott is utolérte őket ez a rendszer.

A mostani előadás emberi sorsokat mutat be, de azon túl bemutatja a kort is azoknak a fiataloknak, akik szerencséjükre nem éltek még abban az időben. A darabon keresztül képet kapnak arról is, hogy milyen lehetett az emberek élete a szocializmus idején.

– A művésznőnek vannak a szovjetrendszerrel kapcsolatos személyes emlékei?

– Hát hogyne lennénnek! Azért én is itt születtem. Igaz, emlékeim szerint mi vígan éltünk a szovjet időkben. Boldog gyermekkorom volt. A tiszaújlaki házunktól 200 méterre van a határ, gyerekként azzal játszadoztam, hogy felmentem a töltésre, megpengettem a „húrokat” (a szögesdrótot), mert azt mondták, hogy az jelez a határőröknek. Majd elbújtam a bokorban és lestem, hogy mikor jönnek a katonák – soha nem jöttek. Mindig néztem a tiszabecsi házak tetejét, mert odáig el lehetett látni. Nem tudtam elképzelni, hogy mi van ott.

Azután 1989-ben, amikor tanulni kezdtem a kijevi főiskolán, majd amikor átmehettünk Magyarországra, akkor láthattam, hogy van egy másfajta világ is. Akkor már lehetett beszélni arról, hogy mik történtek a szocialista rendszer idején. Akkor értettem meg, hogy mi is történt itt valójában a „felszín alatt”. Tudtam, hogy apámra is „írtak”, és a szomszédasszonyom volt az… Valójában szörnyű világ volt az.

– Milyennek látja a mostani ukrajnai helyzetet?

– Siralmasnak. Az én szívem megszakad Kárpátaljáért. Még Ukrajnáért is, mert akarva-akaratlanul ide voltunk zárva ehhez az országhoz, most is ehhez az országhoz tartozunk. Elég, ha a szüleimre vagy a rokonaimra gondolok, akik itt élnek Kárpátalján. Nem tudom, van-e kiút ebből a helyzetből. Szörnyű ez a háború, ami zajlik, és nem látom, hogy javulna a helyzet. Mert még azok az emberek is, akik kultúrával, színházzal foglalkoznak, ők sem békítenek, hanem a tévén és az interneten keresztül uszítanak. Nem akarnak az emberek látni. Ugyanis a kultúrán keresztül lehetne békítő folyosókat építeni, és megláttatni minden nemzetben az embert. Amit most láthatunk, azt a politika műveli az emberekkel, elveszi a szemük világát, a hallásukat, és eltompítja a szívüket.

Sajnos, ennek áldozata a kárpátaljai magyarság is. Nehéz eldönteni, hogy mi mit tehetünk, mi a helyes. Én alig várom, hogy hazajöjjek játszani, és valami pluszt tudjak adni a nézőknek, hiszen én itt nevelkedtem mint színésznő.

– Nemrég bemutatták a Nemzeti Színházban a Fedák Sári emlékét felelevenítő önálló estjét.

– Október 28-án volt a bemutatója, a Bajor Gizi Szalonban megy. Az a legkisebb előadások bemutatására alkalmas tere a Nemzeti Színháznak, általában ott mennek a magánesték. A Fedák Sári – én azt mondom – nem csak egy est, egy egész előadást akartam létrehozni egyedül.

– Láthatjuk a Fedák Sári-előadását is Kárpátalján?

– Remélem, hogy haza tudok vele jönni, mert minden álmom az volt, hogy az első vendégjáték Beregszászban legyen. De már nem úgy lesz, mert január 27-én Szatmárnémetiben játszom. Végül is mindegy, az a lényeg, hogy haza tudjam hozni ezt az előadást, mert sokan tudják, Fedák Sári beregszászi születésű művésznő volt, sok minden köt engem vele össze.

– Milyen új darabok készülnek a Nemzetiben, amelyekben önt is láthatja majd a közönség?

– Készül a Szindbád, aminek december 18-án lesz a bemutatója. Aztán rögtön a Csongor és Tündében veszek részt mint Ilma, annak március elején lesz a bemutatója. Tervben van egy monodrámaszerű darab is, amely ha elkészül, akkor április közepén, a Madách-fesztiválon (Madách Nemzetközi Színházi Találkozó – a szerk.) kerül bemutatásra, Valère Novarina rendezésében, az ő művét állítanánk színpadra.

– További sok sikert kívánunk, és reméljük, minél hamarabb láthatjuk újra kárpátaljai színpadokon is!

Badó Zsolt