Újra felépített Tejmozi

Beszélgetőtársunk 2003-ban szokatlan irodalmi projektbe fogott: íróbarátai által szállított vendégszövegekből kiindulva, azok felhasználásával önálló elbeszélést írt Tejmozi címmel. Ennek egyik változatát lapelődünk, a Romániai Magyar Szó Színkép melléklete 2005 februárjától kezdve öt héten át folytatásokban közölte. Nemrég vehettük hírét, hogy a Magvetőnél megjelent Balla D. Károly Tejmozi című regénye.

Mi az, ami arra késztette, hogy az elbeszélésből regényt formáljon?

– Ez az irodalmi kaland igen tág dimenziókat nyitott. Mivel 18 nyelvből 30 írótársam 43 idegen nyelvű kortárs szerzőtől fordított számomra egy-egy mondatot, s az eredeti novellámba ezeket építettem be, a szövegem egységesítő jellege ellenére nemcsak a történet maradt több ponton nyitott, hanem az alakok rendszere is hézagosnak, a novella szemlélete pedig széttartónak látszott.

Ezen ugyan sokat javított az a gesztus, amikor a már beépített mondatokat a novella második, tömörebb változatából kimetszettem, ám a kerekebb, kompaktabb szöveg alighanem túl sűrű lett, nehezen tudta magában tartani a szereplőim közötti és a történet keltette feszültséget.

A novella „filozófiai” megterheltsége is túl nagy volt, a világ örök dolgait (szerelem, élet, halál) érintő nézetek nem kerülhettek benne részletes kifejtésre, inkább csak metaforikus tömörségű utalások jelölték ki valami kerek élet- és világszemléletnek a sarkpontjait. Éreztem, ha ezeket a kitüntetett pontokat sikerülne vonalhálózattal összekötnöm, felépülhetne egyfajta, főleg esztétikai szempontból értékelhető bölcselem.

Saját filozófiát teremteni, még ha csak prózaíróit is – igen nagy kihívás. Mindez természetesen csak akkor lehetséges, ha a cselekményt, az alakok fejlődését és egymás közti viszonyát, a családi és társadalmi determináltságokat sikerül megfelelően kidolgoznom, ráadásul – és ez talán a legfontosabb – ezt a kidolgozottságot sikerül a szöveg szintjén megvalósítanom.

Egy ilyen elképzelés messze túlmutatott a novella vagy akár a hosszabb elbeszélés határain. Ugyanakkor azzal is tisztában voltam, hogy a bennem élő regényideát lehetetlen megvalósítani. Amit elérhetek, az csupán egy írói kísérlet arra, hogy a bennem felépülő eszményt leképezzem szövegvalósággá…

Konkrétan hogyan zajlott a munkafolyamat?

– Tervem megvalósítása két újabb, jóval rövidebb novella megírásával kezdődött. Ezekben egyfelől tovább szőttem a történet belső szálait, feltártam bizonyos előzményeket, megírtam fontos motiváló, hősöm gyermekkorára utaló epizódokat.

A második novellában egy elbeszélői trükköt is kieszeltem, amely aztán, úgy érzem, regényem egyik jellegzetességévé vált. Ennek lényege olyasmi, amivel korábbi, nagyobb lélegzetű epikáimban is kísérleteztem, és amit szorgos önelemzőként „az írói én multiplikációjának” neveztem el. Magyarán: egyfelől igyekszem megteremteni a regényben „beszélő” személy többalakúságát, másfelől ezeket az alakokat össze is mosom… Volt tehát három novellám, az ős-Tejmozi és két rövidebb, amelyek az előbbi talaján sarjadtak.

Ettől kezdve évekig eredménytelenül próbálkoztam azzal, hogy továbbgörgessem hőseim történetét. A szöveg ellenállt annak, hogy lineáris módon folytassam. Ezért a három kispróza szövegét széthúztam a megírni vágyott regény üres terében, s a fehéren maradt, tátongó hézagokba kezdtem el beleírni az oda kívánkozó szövegeket.

Szinte azonnal látszott, ez a technika átlendít a nehézségeken, többek között azért, mert az új szerkezetben remek illeszkedési pontok adódtak. A hézagokat gondosan feltöltöttem elő- és utótörténetekkel, a halálról, a nyelvről vagy a regényírás lehetetlenségéről szóló elmélkedésekkel, lírai kitérőkkel…

Regénybeli íróalteregója megteszi, így talán nem hat szentségtörésnek, ha arra kérjük, mesélje el könyve cselekményét, tartalmát.

– Egy szinopszisszerű tartalmi összefoglaló valószínűleg igen száraznak hatna, már csak azért is, mert bár valóban nagyon fontos a történet, súlyt mégis a „hogyan”-tól kap, attól, hogy miként adom elő. Ezen felül az elbeszélt sztori mögött van egy rejtett történet is, amelyet utalásokból, előzményekből és következményekből az olvasónak kell megfejtenie. De annyit talán elárulhatok, hogy hősöm kutató nyelvész, aki menekülésben van.

Menekül annak a roppant adatbázisnak a súlya alól, amit ő maga hozott létre, s amelyre támaszkodva meg kellene oldania a nyelv matematikai modellezését. Menekül a szakmai kudarc elől. De menekül az emlékeitől is, szüleinek nyomasztó lelki jelenléte elől: anyja alakja azzal nehezedik rá, hogy túlszereti, érzelmileg kisajátítja; apja meg azzal, hogy eltaszítja és elhagyja, nem enged neki helyet az életében (hősöm mégis kényszeresen látogatja apját világvégi faházában – egy ilyen alkalom képezi a regény egyik keretét; ekkor zarándokolnak el a „farkassá vált” öreg ruszin sírjához; a szimbolikus epizód egyben a rejtett történet kulcsa).

Menekül iskoláskori önmagától, attól a szerencsétlen fickótól, aki egyszer eltévedt egy téli tájban, és a sehová le nem ágazó úton mégsem tudott visszatalálni saját biztonságába. Menekül attól az elhidegült lelkű önmagától, aki nem kíváncsi hajdani osztálytársaira, ezért nem megy el az érettségi találkozókra; aki nem tud, nem mer tartós párkapcsolatot kialakítani, mert fél az érzelmi függőségtől.

Menekülése egyfelől az írásba vezet, másfelől egy távoli, északi városba, ahol vendégtanári állást vállal, s ahol szolgálati lakásának tengerre néző ablaka előtt kezd emlékezni mindarra, amitől elmenekült. Például arra, hogy kamaszkorában miként leste meg a meztelen lányokat, akik a papa aktképeihez álltak modellt a fényes műteremben.

Érzése szerint hogyan aránylik az eredeti irodalmi projekt a most megjelent regényhez? És milyen érzelmek fűzik egyikhez is, másikhoz is?

– Kezdjük a szövegarányokkal. Az ős-Tejmozi, azaz a vendégmondatokat tartalmazó elbeszélés 70 ezer karakternyi. Ám a regény alapját nem ez képezi, hanem a redukált, vendégmondataitól megfosztott, kényszerű kerülőktől mentes novella, ez szűk 44 ezer karakter.

A regény pedig bő 242 ezer. Az arány tehet kb. 1:5. Mégsem mondható az, hogy a regény cirka 20 százalékát teszi ki az eredeti novella, mert annak szövege nemcsak „szétszóratott” a regény egészében, de át is formálódott, hozzáigazodott például a többszemélyűséghez és átesett több egybecsiszolási– stilizációs folyamaton.

Annyi azonban bizonyos, hogy a regény tartalmi keretét mégis a vendégmondatok ihlette előszöveg adja. A regény, úgy érzem, méltó betetőzése a beleépült összes előzménynek. És jólesik felidéznem a régi interakciót is, amely egyfelől homlokizzasztó írói koncentrációt igényelt, másfelől önfeledt szellemi játékot jelentett.

Melyik műfajban érzi igazán sikeresen-otthonosan magát: lírában, prózában, közírásban?

– Költőként indultam, a vers volt és maradt a legkedvesebb műfajom. Legtöbb arcomat is talán itt tudtam megmutatni. No meg: a költészet számomra megtartotta különleges, mondhatni ünnepi, emelkedett jellegét. A vers emel ki a hétköznapiságból. Prózában a mai napig elveszettnek érzem magam, nehezen találok a hangomra; legjobbnak tartott novelláimmal sem vagyok elégedett. Talán a regényeimben sikerült legjobban lepleznem prózaírói esetlenségemet.

Közíró, ha vagyok, nem teljesen önszántamból és önkedvemre lettem, valamiféle muszáj-herkulesség volt abban, hogy a nyolcvanas évek végétől közügyekben való állásfoglalásra, véleménynyilvánításra adtam a fejem. Első írásaim, kell-e mondanom, a kárpátaljai magyarság helyzetét, nemzetiségi jogait érintették. Ezekkel és főleg a későbbi cikkeimmel, esszéimmel szereztem talán a legtöbb olvasót (és ellenlábast).

A kilencvenes években és a kétezresek elején szinte úgy tűnt, ez lesz a fő műfajom. Ám pár év és vagy kéttucatnyi elemző igényű írás után egy kicsit megcsömörlöttem azoktól a témáktól, amelyekben korábban olyan fontosnak gondoltam hangomat hallatni.

Tanulmányokat, esszéket, elemző cikkeket ma már alig írok, közéleti témákban legfeljebb írójegyzetekre ragadtatom magam. Ha nem is kizárólagosan, de lényegében visszatértem a szépirodalomhoz, újra sok verset írok, és lám, harmincvalahány éves pályám során a harmadik regényig is eljutottam.

Balla D. Károly (1957, Ungvár)

Költő, író, közíró. Szülővárosában él családjával. Itt érettségizett és folytatott előbb fizikusi, majd bölcsészeti egyetemi tanulmányokat. Volt laboráns, majd évekig tankönyvkiadói korrektorként és szerkesztőként működött. 1989-től szabadfoglalkozású szerző. 1973 óta publikál.

Versei, novellái, esszéi, publicisztikai írásai, naplójegyzetei a magyar nyelvterület számos kiadványában jelentek meg. Többtucatnyi, köztük néhány idegen nyelvű antológiában, gyűjteményben szerepel írásaival. Húsznál több önálló könyve jelent meg, közte három regény (Élted volt regénye, 1998; Szembesülés, 2005; Tejmozi, 2011).

Cseke Gábor

 Forrás: Új magyar szó