Zene füleimnek: Énekkarral Nyugat-Berlinben (1.)

A Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem hetven éve alapított énekkara kis oázisnak számított a Vámház téri épület robusztus falai között. Kultúrára éhes csapat gyűlt össze a Chorus Oeconomicus próbáin, s lelkesedéssel énekelte a magyar- és a világ kórusirodalmának legszebb darabjait. A Szári Mihály és G. Horváth József irányításával működő együttesben két évtizedet énekeltem, s feleségemet is e társaságban ismertem meg.

Az énekkar Magyarország számos városában lépett fel, a jó hangulatú utak összekovácsolták a csapatot. Mégis leginkább a külföldi útjaink maradtak emlékezetesek, hiszen a hetvenes-nyolcvanas években a nyugati utazás még kuriózumnak számított.

Négy évtizede, 1981-ben Nyugat-Berlinbe kaptunk meghívást. A megosztott város „kapitalista” része a bezártság szimbóluma volt, hatalmas falrendszer vágta ketté és vette körül, nehogy egy-egy megtévedt NDK-s polgár a szabad világot választhassa. Az indulás előjelei nem voltak túl kedvezők. G. Horváth József karnagyunk váratlanul megbetegedett, s a fiatal másodkarnagyra, korrepetitorra, Alföldy-Boruss Csillára várt a feladat, hogy teljesíthessük küldetésünket. A meghívónk egy evangélikus templomi kórus volt, így a repertoárunkat javarészt egyházi és kisebb részt világi művekből állítottuk össze. A német klasszikusok közül Bach, Händel, Max Reger és Schumann szerepeltek a műsorban, s a közönség a XX. századi magyar zeneszerzők darabjaiból is ízelítőt kapott. Kodály Zoltán, Bárdos Lajos és Petrovics Emil szerzeményei mellett kevésbé ismert komponisták, mint Kertész Gyula és Halmos László opusait is bemutathattuk. Az olasz reneszánsz szerzők sikerdarabjait szintén magunkkal vittük.

Nagy elánnal láttunk munkához új karnagyunk kezei alatt, mindenkiben élt a bizonyítási vágy, s a néha szétszórt, bohém társaság ezúttal egységes együttessé érett össze.

A kelet-berlini Schönefeld repülőtérre a Malév járatával érkeztünk, majd busszal vittek át a senki földjén, a tankcsapdák és betontorlaszok között kacskaringóztunk át „Nyugatra”. Emlékszem a vámvizsgálatra, csomagjainkat szinte az utolsó fehérneműig széttúrták az éber keleti fináncok, s a motozás is kellemetlen volt. A testvérkórus kedvesen várt minket, de tagjaik nem a felső tízezerhez tartoztak. Az első ebédként tasaklevest, sok tésztával, s némi kekszet kaptunk, a záró fogadásra viszont kitettek magukért. A kórustagok családjánál szállásoltak el minket, mi egy kedves famíliához, Rosemarie-ékhoz kerültünk, akiket mi is vendégül láthattunk később Budapesten. Spandauban laktak, így minden nap elhaladtunk a hírhedt börtön mellett, ahol Hitler egykori helyettese, Rudolf Hess raboskodott még akkoriban.

Néhány éve csengettek nálunk, Rosemarie állt az ajtóban, a régi cím alapján jelentkezett be. Nem voltam épp otthon, de feleségem szeretettel fogadta, s felidézték együtt a közös élményeket.

Csermák Zoltán