„Minden úgy van jól, ahogy történt” – interjú Vári Fábián Lászlóval
Író, költő, műfordító, közéleti személyiség, a kárpátaljai magyarság megkerülhetetlen alakja. Lassan beteljesedik az életútja – véli. Munkásságáért Kossuth-díjjal jutalmazták. Meggyőződése, hogy a fiatalabb nemzedék biztosítja majd a kárpátaljai magyar irodalom folytonosságát. E folytonosság biztosításában ő is osztályrészt vállal: ha a versek kopogtatnak, ezután is ajtót nyit nekik. A ma 70 éves Vári Fábián Lászlóval beszélgettünk.
– Költő, író, műfordító, tanár, politikus, családapa. Elsősorban kicsoda Vári Fábián László?
– A politikusi szerepem eléggé rövid és dicstelen volt, ezért ezt inkább a háttérbe helyezném, miközben arra gondolok, hogy eljön egyszer az idő, amikor már senki sem fogja emlegetni. Annyit azért elmondok, hogy a ’70-es évekből eredő ellenzékiségemnél fogva a rendszerváltozás kezdetén az emberek elvárták tőlem a kiállást, s hogy ott legyek a nemzetiségi megújulási mozgalom sűrűjében. Kezdettől tagja voltam a KMKSZ választmányának, másfél cikluson át az elnökségnek, ’94-ben felvállaltam a megosztott beregszászi középszintű szervezet újjászervezését és irányítását, ám amikor azt tapasztaltam, hogy tőlem fiatalabb és rátermettebb emberek jelentek meg a színtéren, magam döntöttem a háttérbe húzódásról, meg aztán épp ideje volt visszatérnem az irodalomhoz is. Ezen kívül tehát mindegyik arcomat vállalom. Azt, hogy van-e tényleges súlya és közösségi haszna lassan beteljesedő életművemnek, az olvasók és irodalomtörténészek fogják kimondani, de hogy meddig lesz még rá szükség, az továbbra is a mindenkori politikai helyzet függvénye marad. Igen, tanítottam is általános-, közép- és felsőfokon a meglévő tudásom és képességem szerint. Vannak, voltak tanítványaim, akik jó szívvel emlékeznek rám, s ez egyfajta megnyugvást is jelent. Feleségemmel három szép gyermeket hoztunk világra és neveltünk fel tisztességgel. Nem szóródtak szét a nagyvilágban, Kárpátalját nem hagyták el, s hogy nem hiába jöttek a világra, tíz gyönyörű unokával igazolják. Ez a tudat többet ér minden babérnál, ez jelenti számomra az igazi boldogságot. Ezek után, ha arra kell felelnem, ki is vagyok valójában, el kell ismételnem a kérdésbe rendezett felsorolást: költő, író, műfordító, ha éppen azzal foglalkozom; tanár, ha tanítani kell; családapa, nagyapa, ha gyermekeim, unokáim örömei, gondjai részeseként velük örülve vagy aggódva segíteni tudok. Ki is vagyok hát akkor? Mindig a rám váró, a felvállalt szerep dönt el.
– Már egyetemistaként a magyar nyelvű oktatásért, a magyar kultúráért harcolt. Hogy látja, miben, mennyiben volt más a megmaradásért folytatott küzdelem anno és napjainkban?
– Hogy a fiatalabbak is megértsék, röviden összefoglalva azt kell mondanom, hogy egyetemi éveim (1968 – 1972) egybeesnek a kárpátaljai magyar polgárjogi mozgalom kezdeteivel. A Kovács Vilmos szellemiségéhez közel álló irodalmi csoportunkat 1971 nyarán a hatalom felől durva ideológiai támadás érte. Erre egymás után két beadványban (mindkettő egy-egy eredeti példánya a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Főiskola tulajdonában van) válaszoltunk a megyei pártbizottságnak, ám a minket ért szakmai-ideológiai támadásra adott válaszunk mellett a kárpátaljai magyarság oktatási és kulturális helyzetének hiányosságaira is felhívtuk a megyei vezetők figyelmét. A tizenhat oldalas Beadványnak úgy másfélszáz aláírással adtunk nagyobb nyomatékot, s csak ezt követően bíztuk a postára. A problémák orvoslása helyett kivizsgálások indultak ellenünk, s engem ’72 januárjában, a hetedik szemeszter közepén kicsaptak az ungvári egyetemről. Bevonultattak a szovjet hadseregbe, ám társaink Fodó Sándorral az élen hamarosan újabb Beadványban fordultak a Szovjetunió Legfelsőbb tanácsához, amelyben a kárpátaljai magyar lakosság sérelmeire kértek megoldást. Ez volt a múlt, jelen helyzetünket pedig mindenki jól ismeri, s megállapíthatja, hogy azóta szinte semmi sem változott.
– Hogyan érintette az irodalmi mellőzöttség az egyetemi eltanácsolást követően?
– Az egykori Forrás Irodalmi Stúdió gerincesebb alkotói Kárpátalján nagyjából nyolc esztendeig voltak szilencium alatt, de a magyarországi kulturális sajtón belül akadtak bátrabb fórumok (Tiszatáj, Új Forrás, Magyar Ifjúság, Kortárs, Napjaink), amelyek időnként közöltek szemelvényeket akkor már ígéretesen fejlődő költészetünkből. Túléltük ezt a nehéz időszakot, s a rendszerváltáshoz közeledve már a kishazai sajtó is felvállalta egyes műveink közlését.
– A lírája sokat merít a népköltészetből. Az ön által gyűjtött és kutatott népballadák adják ehhez az ihletet?
– A népköltészetet, amely akár ezer évre visszavezethető fejlődése óta irodalmi műfajokat és komoly esztétikai értékeket teremtett, örök forrásnak tekintjük, amelyből a régebbi korok alkotói szintén sokszor merítettek. Áldott hatása alá kerültem magam is. A népdalok, balladák nyelvi leleményei és a népi képalkotás tekintetében mindenképpen, de ezt nem restellem.
– Számítanak az olvasói visszajelzések?
– Egy alkotó számára alig van fontosabb az olvasói visszajelzéseknél. Mondhatnám azt is, hogy a költő számára az elismerő biztatás fontos ösztönző erő. Vannak talán százan is, akik rendszeresen közlik velem, hogy írásaimból igazolást és megerősítést kapnak, amely számukra is fontos. Nekem pedig az ő véleményük a fontos, sok esetben talán az értelmező-elemző kritikánál is fontosabb.
– Az Együtt folyóirat okán folyamatos rálátása van a fiatalok munkájára is. Hogyan jellemezné most a kárpátaljai magyar irodalmat?
– A 2002-ben alapított Együtt folyóirat legfontosabb küldetése, hogy a pályakezdő fiatalok első lépéseit igazgassa, első munkáiknak fórumot biztosítson. Ha nem lenne, ugyan hová fordulhatnának tanácsért, biztatásért? Ha már megtették az első lépéseket, maguk is kezdenek ráérezni az alkotás lényegi és szakmai mozzanataira, s egy idő után azt érzik, hogy a maguk lábán is képesek megállni. Aki fejlődésében tudja követni a kárpátaljai magyar irodalmat, tudja, hogy a háború utáni első magyar nyelvű verses kötettől – egyébként születésem évében jelent meg – igen messzire jutottunk. Finta Évát és Füzesi Magdát is idesorolva öt József Attila-díj és számos szakmai elismerés jelzi és méltatja alkotóink életútját. S nemcsak költőink és prózaíróink vannak, de fiatal tudós irodalomtörténészeink, kiváló szerkesztőink, folyóiratunk, Kárpát-medence szerte jeleskedő könyvkiadásunk. Méltán lehetünk büszkék a kárpátaljai magyar irodalom legjobb alkotásaira, amelyek ma már az egyetemes magyar irodalmat is gazdagítják. Megvagyok győződve, hogy az utánunk következő nemzedékek rendelkeznek annyi tehetséggel és szorgalommal, hogy biztosítsák a kárpátaljai magyar irodalom folytonosságát.
– A nemzeti sors kérdéseivel kapcsolatban viszont komor víziói vannak. Hogyan látja a Kárpát-medencei, s főként a kárpátaljai magyarság jövőjét?
– Száz éve már, hogy legfőbb gondunk szülőföldünk megtartása, ezzel párhuzamosan pedig fizikai megmaradásunk. Mitől lehetnének derűsek nemzetiségi kilátásaink? Ennek ellenére nem szabad lemondanunk a bizakodásról akkor sem, ha gazdasági helyzetünk is a felszámolásunkra törekvő államhatalom kezére játszik. Ez a körülmény sokunkat megriaszt, hátrálásra, lépéseink átgondolására kényszerít. De a vészharangot még korai lenne húzni. Vannak a túléléshez kipróbált vezetőkkel működő érdekvédelmi szervezeteink, iskoláink, egyházaink, kultúraápoló intézményeink, tehát bizakodjunk az erősítésükben, de tegyünk magunk is a romlás ellen, ki-ki a maga helyén.
– Mivel telnek most a napjai? Számíthatunk esetleg új könyv megjelenésre?
– A múlt év nyarán jelent meg egy összefoglaló szándékkal készült versválogatásom a Magyar Naplónál Koponyámban gyertya címmel, egyelőre új könyv kiadása nincs tervben. Legelsőben ezt a pandémiában telt, hosszúra sikeredett esztendőt kellene túlélni és kiheverni, kipihenni. Nyugodt öregségre készülnék, de már látható, hogy ebből semmi sem lesz. Míg a politikai érdekek korábban többnyire a régiók szintjén üzekedtek, mára a globalitás színterén készülnek átrendezni a világot. Tudható, hogy a földön már rég nem a költő a mágus, de ha még vannak, akik figyelnek szavára, nem adhatja fel. A versek, ha időnként még kopogtatnak, mindenképpen ajtót kell nyitni nekik.
– Közeleg a 70. születésnapja. Számít az életkor? Van bármi, amit „mai fejjel” másként tenne, ha visszamehetne az időben?
– Hát igen, elérkezett a hetvenedik esztendő. Még nem olyan sok, de nem is kevés. Különben az öregedést mindenki másként éli meg. Ez elsősorban fizikai alkat, életmód, esetleg életfilozófia függvénye. Vannak viszonylag mozgékony és életerőtől sugárzó aggastyánok és vannak korán megöregedett, betegségekkel bajlódó, de koruknál fogva még fiatalnak számító embertársaink. Magamat a két szélsőség között látom. Amit életem során tettem, láttam, tapasztaltam, az már a történelem része. Ha visszamehetnék az időben, mondjuk ifjúságom koráig, a fölöttünk elszállt idő is visszatérne velem a kor minden jellemzőjével, minden szereplőjével. Ha így tekintek vissza, nem érzem szükségét, hogy át kellene rendeznem a múltamat. Minden úgy van jól, ahogy történt.
Pallagi Marianna
Kárpátalja.ma