Múltfogyatkozás: A huszonnyolcadik lépés

Szerző: | 2021.04.18., 17:00 | Múltfogyatkozás

Fotó: Deskó Tamás

Ablaktól a bejáratig huszonhét lépés volt. A déli vizitek előtt, amíg nem vittek fel az emeletre, többször tettem meg ezt az utat oda és vissza. A földszinten volt a leghosszabb a folyosó az egész épületben. Öt szoba ajtaja nyílt ide, a bejárattal együtt hat.

Az ötödik ajtón rozsdás vasrács volt, amit az első napokban ordítva vertem. Ez az ajtó volt a legtávolabb a bejárattól. Nem volt a szobában villany, csupán egy ablakból szűrődött be némi fény. A csupasz fekete falról egy láncon fehér kréta lógott, amivel reggeltől estig rajzoltam. Míg én viziten voltam, addig leellenőrizték, hogy mit vések fel. Amikor meglátták, hogy akasztófát, azonnal átszállítottak a negyedik szobába.

A negyedik szoba ajtaja hófehér volt. A szobában egy megviselt zöld csillár világított. A teret padlótól plafonig zöld csempe borította. Idegesítő tisztaság és klórszag lengte be a szobát. A bútorzat meglehetősen szegény volt: az ágyon kívül egy beépített és lelakatolt üveges szekrény volt csupán, gyógyszerekkel tele. Bevertem az üvegét, és az összes gyógyszert bevettem. Az üveg felszakította a bőrömet, a véres kezem összepiszkította a patyolat szobát. A csörömpölés felverte az egész szintet. Könyökig bekötözve vittek át a harmadik szobába.

A harmadik szoba falain ablakok és tükrök voltak. Az ajtó is egy nagy ablak volt. Először félelmetesnek hatott az átláthatóság. Úgy éreztem, eggyé válok a térrel, és elvesztem magamat. Amikor ehhez hozzászoktam, már nem féltem a láthatóságtól, és megtaláltam azt a régen eltűnt ént, aki egyik szobába, egyik vizitre sem kísért el, mégis velem volt mindvégig. Szerettem itt lenni, mégis ki kellett költöznöm, mert másnak nagyobb szüksége lett a szobára.

A második szoba szürke volt, egyetlen hosszú és keskeny ablaka pedig elérhetetlen. Az ajtóra sütött a nap. Ha lábujjhegyre álltam, az arcomat is elérték a sugarak. Az ablak alatt találtam egy doboz krétát. Az unalmas szürke falakat kiszíneztem. Virágos rétet rajzoltam, madarakat és egy hatalmas napot, ami az egész szobát beborította fénnyel. Mire végeztem, átvittek az első szobába.

Az első szoba kulcsát a kezembe adták. A szabadságomat kihasználva kizárólag aludni jártam be. Reggelente elsétáltam a folyosó ablakához, és a tavasztól megújult parkot bámultam estig, ahol fák ébredeztek, és emberek sétáltak gyerekekkel vagy kutyákkal.

Az utolsó este nem tudtam elaludni. Hajnalig forgolódtam, aztán felkeltem, és eldöntöttem, hogy nincs szükségem erre a szobára. Kiléptem az ajtón, a folyosó ablaka melletti kagylóhoz mentem, és vizet engedtem. A víz tükröződésében nem azt a haldokló embert láttam, akit korábban idehoztak, hanem egy élő, új embert. Megmosdottam a jéghideg vízben, aminek minden cseppje előbb apró tűszúrásként érte a bőrömet, majd lágy rózsasziromként pergett le rólam. Kinyílt az ablak, a hajamat meglengette a szél, szirmokat fújt bele a parkból. Kicsinek éreztem a teret, elindultam a bejárati ajtó felé. Huszonhét lépést tettem meg, amikor észrevettem, hogy nyitva az ajtó. Behunytam a szememet, és megtettem a huszonnyolcadik lépést.

Sz. Kárpáthy Kata

*Reflexiók egy fotóra. Múltfogyatkozás című sorozatunk folytatódik.

Pin It on Pinterest

Share This