Múltfogyatkozás: Átépítés III. – Sír

A két barátnő szótlanul lépett ki a temető kapuján. A rozsdás vasajtó nyikorogva záródott be mögöttük.

– Ne siessünk – szólalt meg Jekatyerina. – Körül akarok nézni.

 – Jó – válaszolta Mása.

– Amúgy nem tudsz egy sírkövest ajánlani?

– Az exed foglalkozik egyedül ilyenekkel mifelénk, másodállásban.

– Csak tudsz valakit még mondani Andrijon kívül.

– Misa volt a sírköves itt vagy öt évvel ezelőtt.

– Megkeresem.

Mása a temető felé mutatott.

– Második sor, negyedik parcella.

Jekatyerina nagyot sóhajtott.

– Itt mindenki meghalt?

– Aki pedig nem, élőhalott, mint én – tárta szét a karját Mása. – És te ide akarsz költözni.

– Ne kezdd, kérlek.

– Jól van, a te életed, úgy szúrod el, ahogy akarod.

– Köszönöm.

– Ugyan, nincs mit.

– Mi történt Misával?

– Megrázta az áram.

– Gondolom, nem a konnektor.

– Jól gondolod. Ki akartak valami kábelt lopni a gyárból Gyimával. Mindenki azt hitte, hogy már rég nincs ott áram, aztán a szerencsétlent meg odaölte.

– És Gyima?

– Az volt a szerencséje, hogy ő nem nyúlt hozzá. De azt mondják, azóta megkattant. Azt hajtogatja, hogy a Nácsálnyik ölte meg Misát, mert az régen a gyárban valami rosszat tett neki.

– Jó ég, az még mindig él? Amikor gyerekek voltunk, akkor is vagy nyolcvan éves volt.

– Nem, már vagy tíz éve halott. Úgyhogy Misa biztos, hogy megbolondult, mert az öreget eltemették, ő meg váltig állítja, hogy az ott van a gyárban. Jó, ez ilyen mendemonda lett azóta, hogy az öreg ott kísért, de hát csak a kiskölykök hiszik ezt el.

– Te nem hiszel benne?

– Miben, a szellemekben? Tudod jól, hogy még Istenbe sem.

– Rosszul teszed.

– Na, erről most ne nyissunk vitát. Visszatérve Misára, Lenát vette el feleségül. Két közös gyerekük is lett. Aztán, ugye, Misa meghalt. Vagy két éve Andrij elvette Lenát. Furcsa, aztán kezdett Andrij is sírkövekkel foglalkozni.

– Érdekes.

Ismét a régi gyárépület környékén voltak. Jekatyerina minden kőre úgy nézett, mint a múltjának egy darabjára.

– Milyen sírt akarsz anyádéknak? – kérdezte Mása.

– Nem tudom még, valami szépet kéne. Ha már nem lehettem velük az életükben, legalább szép sírjuk legyen.

– Azzal már nem hozod őket vissza – intette le Mása. – Én csak körbebetonoztatom a szüleimet. Meg csináltatok egy sima lapot az elejére, a nevükkel, születési és halálozási évvel. Semmi cicomát nem akarok. Ezt se érdemlik meg.

Jekatyerina az átellenben lévő raktárra nézett.

– Menjünk át – mutatott felé.

Az épület előtt álltak meg.

– Hát már ez is ennyire lepusztult? – kérdezte.

– Nekem nem tűnt fel, stabilan tíz éve így néz ki – vetette oda Mása.

– Bemennék.

– Nem ajánlom.

– Miért?

– Veszélyes. Főleg neked.

– Akkor jó.

– Nem jó emlékek kötnek ide téged se. Ne bolygasd a múltat.

– Le kell zárnom magamban. Te most hazamész?

– Miért, te nem jössz? – kérdezett vissza Mása.

– Be akarok menni ide.

– Ahogy gondolod. Itt a pótkulcs, szerintem be fogom zárni az ajtót – mondta, majd átadott egy rozsdás kulcscsomót. – Rajta van a szobád kulcsa is.

– Köszönöm.

– Siess haza, pelmenyi lesz a vacsora, nem jó az íze hidegen.

– Rendben, majd igyekszem.

Mása biccentett, majd elindult. Jekatyerina percekig nézte az utat, amin a barátnője végigment, majd a raktár felé fordult. Félt belépni, újraélni a régi emlékeket, amelyek idekötötték. A helyenként híjas üveget figyelte. A lemenő nap különleges színűre festette a komor épületet. Majd hiányzó ajtó helyét nézte. „Végül is, ha már itt vagyok, miért ne mehetnék be?” – gondolta magában, és elindult.

Sz. Kárpáthy Kata

*Reflexió egy fotóra. Múltfogyatkozás című sorozatunk folytatódik.