Fornosi-Domáreckájá Júlia

Színfalak mögött: Fornosi-Domáreckájá Júlia színésznő

Fornosi-Domáreckájá Júlia – színész, rádiós műsorvezető, TV-riporter, gyermekszínjátszó szakkörvezető, feleség és édesanya. Ezenkívül egy rendkívül motivált és életteli személyiség, aki bár sok feladatot végez, mindet ugyanolyan örömmel. Sorozatunk második részében a művésznő mesél mindennapjairól, a színházi életéről és arról, hogyan és miért választotta ezt a pályát.

 Megosztanád velünk mikor és hol születtél, illetve hol végezted tanulmányaid?

1988. július 3-án születtem Beregszászon, de Nagyborzsován nőttem fel. Itt jártam általános iskolába, aztán pedig a Vári II. Rákóczi Ferenc középiskolában érettségiztem. Érettségi után, bár jeles tanuló voltam, mégsem mentem azonnal továbbtanulni, egy évet itthon töltöttem.
Már 12 éves koromban beleszerettem a színjátszásba. Nagymuzsalyban a Vidnyánszky Évike néni vezette Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház Ficseri Gyermek Stúdiójába jártam, és akkor már éreztem, hogy ez lesz az én utam, mert ezzel lehetett motiválni bármi felé. Ebben a szabad egy évben segédszínész voltam a beregszászi színháznál, és akkor állt módomban még jobban belelátni a színház varázsába. Akkor történt a Három nővér adaptációja belső térbe, mert addig csak szabadtéren játszották. Ezt a folyamatot volt szerencsém végignézni, ahol Vidnyánszky Attila mondatról mondatra, mozdulatról mozdulatra elemezte és rakta össze a darabot. Én tátott szájjal figyeltem a színészeink munkáját.

 Ezek után hova felvételiztél?

– Először a Színház- és Filmművészeti Egyetemre felvételiztem, ahová nem vettek fel, de nem csüggedtem, ugyanis Vidnyánszky Attila akkor vette át a Csokonai Színház művészeti vezetését, és ott indított egy stúdiót. Oda felvételiztem, ahol három nagyszerű évet töltöttem el. Ott tudtam meg, hogyan is működik egy kőszínház, mi a súgó, ügyelő, öltöztető. A kollégiumban (Boldog Terézia Feminime Studis Szakkollégium) is nagyon sokat fejlődtem, nagyon sok ismeretre tettem szert, nagyban hozzájárult személyiségem fejlődéséhez. Így indultam aztán útnak Budapestre, ahol ismét felvételiztem a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, és ismét nem sikerült. Azonban tettem egy próbát a Pesti Magyar Színiakadémián, ahová felvettek Huszár László osztályába, aki többek közt Tarpai Viktória és Ferenci Attila osztályfőnöke is volt, végül itt szereztem színészi szakképesítést.
Nagyon szerettem a pesti éveket is. Itt folyamatosan volt lehetőségünk színpadon játszani, tehát a gyakorlat is része volt az oktatásnak. Huszár László mellett volt még két segéd osztályfőnökünk, Szente Vajk és Varga Gábor, akik a zenésmesterség és művészi beszéd tantárgyakban nyújtottak sok segítséget. Így próbáltuk ki a szinkronizálást és állítottuk színpadra a Csinibaba színpadi verzióját is.

 Hogyan alakultak a dolgok ezután?

– Hazajöttem a beregszászi színházhoz. Nem is akartam sehova máshova beadni a jelentkezésemet, mert nekem ez volt az a színház, amit megismertem, amit megszerettem, hiszen tanulmányaim alatt is játszottam már a társulattal, és azt éreztem, hogy ide szeretnék tartozni. Szerencsére elfogadtak, így 2011-ben kezdtem meg a hivatalos munkámat a színházban, azóta vagyok tag.

Fornosi-Domáreckájá Júlia

 Mivel foglalkoztál fiatalabb korodban, mi érdekelt a színjátszáson kívül?

– A színházon kívül érdekelt még a kézilabda, nagyon szerettem kézilabdázni, hiszen édesanyám is élsportoló volt annak idején, illetve testnevelés tanár. Ő szerettette meg velem a kézilabdát és a sportot. Volt egy jó kis iskolai csapatunk, amivel járási szinten kiváló eredményeket értünk el. Azt lehetetlen elképzelni, hogy valaki kézilabdázó és színész legyen egyszerre, közbejött egy térdbaleset is, így csak nagyon lelkes rajongója vagyok a sportágnak.
Ami gyermekkorom óta kísér még, az az olvasás. Nagyon szerettem már akkor is olvasni, leginkább regényeket. Amikor csak időm engedi, kikapcsolódásképp olvasok. Mostanában leginkább meséket a kisfiamnak.
A diákéveim során mindig dolgoztam valamit. Újságkihordóként kezdtem, szedtem paradicsomot napszámosként, aztán voltam pizzakészítő, palacsintasütő, Pesten újságcsomagoló, telefonos értékesítő, szóval kipróbáltam sokféle mesterséget, így tudom értékelni mindenki munkáját.

Fornosi-Domáreckájá Júlia

 Te vagy a jelenlegi Ficseri gyermekstúdió egyik szakkörvezetője, mesélnél nekem erről?

 Mindig is nagyon fontosnak tartottam a gyermekek színházra való nevelését és magát a műveltségre való nevelést, a közös játék örömét. Szerettem volna, ha ez az élmény nem maradna ki a jelenlegi színház iránt érdeklődő gyerekek életéből. Hiszen számomra is meghatározó volt, amit a Ficseriben kaptam Évike nénitől. Vass Magdolna kolléganőmmel kezdtük el a gyermekstúdiót vezetni 2015-ben, és azóta már két csoportban zajlanak a foglalkozások. Úgy vélem, ezek a foglalkozások sok gyermek fejlődéstörténetében játszottak szerepet, ugyanis voltak olyanok, akik az elején rendkívül zárkózottak voltak, mostanra pedig öröm nézni, ahogy egyre bátrabban bontogatják a szárnyaikat. Nem szeretnénk mindenkiből színészt nevelni. A drámajátékokkal koncentrációt, ritmusérzéket erősítünk, megtanulunk figyelni a környezetünkre, és élvezzük a közös játék örömét. Persze születnek meseadaptációk, versfeldolgozások, kisebb színdarabok, amiben kipróbálhatják magukat a fiatalok. Minket is nagyon feltöltenek, hiszen a gyerekek nagyon sok energiát adnak nekünk. A pandémia alatt éreztük is a hatását annak, hogy nem lehettek foglalkozások, de amikor újra tudtunk találkozni, az nagyon remek érzés volt.

 Mikor kezdted a rádiózást, illetve milyen indíttatásból?

A rádiós műsorvezetés a tanulmányaim befejezése után pár évvel került be az életembe, amikor megalakult a Pulzus Rádió. Akkor kerestek meg azzal, hogy volna-e kedvem egy önálló rádiós műsort vezetni.
Akkor már jelen volt a kivándorlás problémája, és arra gondoltam, hogy nagyon sok ember van Kárpátalján, akik tettek a közösségért, illetve megmaradásunkért bármilyen téren. Nagyon széles volt a paletta, így született meg a „Tükör, vagy amit akartok” riportműsor, amiben ezekkel az emberekkel beszélgettem.
Ezt teljesen egyedül szerkesztettem, vágtam meg. Izgalmas volt megtanulni a technikai részét is. Ezért is hálás vagyok a rádiónak, hogy egy újabb területen próbálhattam ki magam. Ez a sorozat aztán száz adást megélt, és akkor hagytam abba, amikor jött a kisfiam.

 A televízió képernyőjén is láthatunk egy ideje, hogyan jött ez a lehetőség?

2018-ban amikor megalakult a TV21 Ungvár, akkor keresett meg Kulin Zoltán főszerkesztő, hogy azt a fajta műsort szeretné képernyőre vinni, amit a rádióban csináltam. Ennek címe lett az „Arcképmás” riportműsor. Ebben az volt a nehéz, hogy én addig teljesen rádiós aggyal gondolkodtam: ott csak letetted a diktafont, könnyebb volt megteremteni a légkört, amiben kellemesen és őszintén beszélgethettél mindenféle feszültség nélkül. Tévében ez nehezebb, mert ott a kamera, plusz két ember, figyelni kell arra, milyen szögben legyen, milyen színekkel, ne legyen túl sötét vagy épp túl világos. Ebbe is bele kellett tanulni, de ez is egy izgalmas folyamat volt. És ezt is nagyon élvezem. Ez a műsor még mindig megy, jelenleg a 72. résznél tart.

 Mit javasolsz azoknak, akik a színészi pályát választanák?

 Inkább ott kezdem, hogy én miért tartottam ki mellette. Azért, mert én azt vettem észre magamon, hogy ez az egyetlen olyan forma, amiben a bennem lévő feszültségeket, bánatokat, örömöket át tudom transzformálni és a színészi játékon keresztül kiadni magamból. Nyilván van ennek is, mint minden dolognak, egy csomó hátulütője. De amikor valaki valamit annyira akar, hogy a saját maga kényelmét is feladja, akkor tudhatja, hogy ő ténylegesen ezzel szeretne foglalkozni.
Ha valaki ezt a szakmát akarja választani, és tényleg igazán akarja, akkor ne a kényelem vezesse. Sok lemondással jár, kompromisszummal a családdal, barátokkal, kollégákkal. Szerintem a legfontosabb minden szakmánál, hogy annyira élvezze az ember, amit csinál, hogy ne legyen nyűg számára. Mindig lesznek olyan helyzetek, amik nehezen megoldhatóak, viszont vannak olyan dolgok, amik miatt azt érzi ott belül az ember, hogy igen, ezért megéri! Nem fogod sokszor érezni, csak úgy néha-néha, de akkor beléd hasít.
Amikor van egy nagyon jó élmény, az eltart egy darabig, abból táplálkozol addig, amíg nem jön egy újabb. Nálam ez akkor jön el, amikor itthon, Kárpátalján, legyen az bárhol, felállva tapsol a közönség, akkor úgy érzem, hogy visszaigazolódik minden! Nem véletlenül teremtett a Jó Isten ide!

Orosz Veronika
Kárpátalja.ma