Színfalak mögött: Gál Natália színésznő
Gál Natália szerint „minden egyes nap lehetőség arra, hogy fejlődjünk”. Ezt a mottót ő maga is szem előtt tartja, illetve, ha lehet, tovább is adja. Elsősorban két felnőtt lányának, emellett azoknak a fiataloknak, akikkel foglalkozik, akár az iskolában, akár a színjátszó körében. A színház világa mellett gyermekkorában érdekelte a rendőri és ügyvédi pálya, mára viszont rendezőként is kipróbálta magát. Ismerjük meg őt közelebbről!
– Kicsoda Gál Natália?
– Erre a kérdésre az a válaszom, hogy én egy porszem vagyok a világmindenségben. Ezen kívül egy olyan nő, egy olyan kárpátaljai magyar ember, egy olyan anya, akinek nagyon-nagyon fontos az, hogy testileg-lelkileg egészséges fiatalok kerüljenek ki a közösségünkből. Egy újabb nemzedék, akik folytatják majd a mi feladatainkat, és saját útjukat keresve nem feledkeznek meg arról a hagyatékról és útravalóról, amit kaptak tőlünk. Egy olyan tevékeny és alkotó ember vagyok, akinek számít a következő generáció és a hagyományaink.
– Mikor érezted azt, hogy megértél arra, hogy színész légy?
– Személy szerint azt gondolom, hogy mindig törekedni kell egyre magasabbra. Ezt a magasságot nem anyagi értelemben gondolom. Miután rájövünk, hogy életünk nemcsak a testi szükségletekről szól, hanem az elménk és a lelkünk fejlődéséről, akkor tudunk igazán magasra törni. A kérdésre válaszolva pedig, úgy hiszem, az ember élete végéig tanul és fejlődik!
– Nem olyan rég Vass Magdolnával karöltve megpróbálkoztatok a rendezéssel is, elkészítettétek a Köszi-köszi című kabaréelőadást. Mesélj erről kérlek!
– Rendezőnek azért nem mondanám magam, inkább úgy fogalmaznék, hogy szabad kezet kapok vagy adok önmagamnak ahhoz, hogy úgy mutassam meg a nézőnek a világot, ahogyan én látom. Ezt jelenti nekem az, ha én valamit színpadra állítok. Nagyon jó élmény volt megcsinálni ezt az előadást, a kollégák is rendkívül segítőkészek voltak. Az elmúlt években több karácsonyi műsort is színpadra alkalmaztam már. Mindig örülök a közös munkának és az előadás sikerének.
– Most készül a legújabb előadásotok, melynek címe „Függöny fel!” Milyen érzések kavarognak benned ezzel kapcsolatban?
– Úgy gondolom, mindig jó a közösségi munka, és mint tudjuk, a színház csak közösségi munka lehet. Jó a társulattal lenni, hiszen tudunk egymásnak segíteni, tudjuk egymást előre vinni, és ez nagyon sokat számít. Tudni kell rólam, hogy munkamániás vagyok, és ha nincs feladatom, akkor is muszáj valamibe kezdenem, szóval most nagyon örülök a próbafolyamatoknak.
– Színészként inkább a komikus előadásokban vagy a drámákban érzed jobban magad?
– Én a drámát szeretem. Tudni kell rólam, hogy félig orosz vagyok, anyukám Szibéria kapujából jött ide, Kárpátaljára. A szlávok az érzelmeket nagyon intenzíven élik meg, és ezért én is szeretem ezeket az igazi érzelmeket újra és újra átélni. Ezenkívül nagyon szeretem a szláv kultúrát és irodalmat, ezen belül Csehovot olvasni, pláne eredeti nyelven. A Három nővér volt a kedvenc előadásom annak idején.
– Te vagy a megalkotója az Ütött-kopott történetek televíziós műsornak. Mesélj erről!
– Legelőször Bunda Szabolccsal próbáltuk ki magunkat, mikor az Augusztus Oklahomában darabot rendeztem, ott az előadás egy része filmként volt jelen. Ez volt a koncepcióm. Aztán a Magyarság Háza keresett meg a pandémia kezdetén, hogy nincs-e kedvem kisfilmeket készíteni számukra. Először féltem, majd mégis elvállaltam. Kárpátaljai meséket, kárpátaljai embereket mutattam be. Majd az ungvári TV21-en kaptam lehetőséget egy műsort indítani, ez a már említett Ütött-kopott történetek. Kárpátalja ugyanis bővelkedik érdekes mondákban, mesékben, legendákban, ezeket sokan nem ismerik. Hála Istennek, mostanra a 70. adás környékén vagyunk. Ezekben részt vesznek a fiatalok, színjátszók és a színházi kollégák is. Mind mesélőként, mind rendezőként jelen vagyok, de a dramaturgiai munkát is én végzem.
– Az életedben jelen van egy színjátszó körnek a vezetése. Hogyan kezdődött ez pontosan, és hol tart most?
– Legelőször a református egyháznál kezdtem el gyermekekkel foglalkozni 2008-ban. 2012 óta pedig a II.RFKMF ad otthont ezeknek a foglalkozásoknak.
Ez egy nagyon hosszú folyamat volt. Amikor elkezdtem csinálni, akkor azt gondoltam: „milyen aranyosak a gyerekek, és milyen ügyesen fogják majd a verset elmondani anyák napján”, de aztán rájöttem, hogy ez ennél sokkal bonyolultabb és összetettebb. Nagyon sok szakirodalmat olvastam, és meg kellett értenem, hogy a színházat össze kell kapcsolni a pszichológiával és a pedagógiával, viszont ezt a hármat nagyon finoman kell egymásba fonni, hiszen a gyermeki lélek igen sebezhető, de ha egy ilyesfajta foglalkozás által a gyerek le tudja vezetni a feszültségét, dühét, és ki tudja fejezni örömét, megtalálja a megoldást az esetleges problémájára, akkor tudom, hogy tudtam segíteni.
– Hogyan történik egy ilyen foglalkozás a színjátszó körrel?
– Az elején bemelegítünk, helyzetgyakorlatokat és önismereti játékokat játszunk. Amikor valamilyen előadásra készülünk, első körben kiválasztjuk a darabot. Ez aszerint szokott történni, hogy épp milyen aktuális témám van a fiatalok számára. Akikkel most dolgozom, azok megértek egy komolyabb darabra, ezért velük most egy egészen mély művet vettünk elő: Janne Tellertől a Semmit. Itt a fiatalok iszonyatosan mély bugyrokba zuhannak bizonyos jelenetekben, viszont úgy gondolom, hogy ilyen témával is meg kell őket kínálni. Az eddig bemutatott előadásaink közé tartozik például a Hókirálynő, az Ádámok és Évák, az Augusztus Oklahomában, illetve több emlékműsor és irodalmi est.
– Egyik kollégáddal gyermekelőadásokat adtok elő. Hogyan jött az ötlet?
– Szeretek gyerekekkel dolgozni, ezért egy olyan projektet indítottam, melynek alkalmával óvodákba és iskolákba viszünk meséket Ferenci Attila kollégámmal. Dalocskákat és zenéket írok a mesékhez. Valamelyik mesét én magam írom, valamelyik csak átirat egy-egy népmeséből. Mi formáljuk meg a karaktereket, de bábokat is használunk. A gyerekek nagyon szeretik. Nagyon jó dolog az, hogy látjuk a boldogságot a gyerekek szemében.
– Van két lányod. Ők hogyan állnak a színház világához?
– A gyerekeim természetesen érdeklődnek a művészet iránt. Ők is ugyanúgy látják a művészeti alkotásokban a csodát és a szépséget, érzik és értik azt. Nem akartak ebbe az irányba továbbtanulni, amivel persze nincs is semmi baj. Jelenleg biológiát tanulnak a beregszászi főiskolán.
– Milyen szerepet tölt be az életedben a vallás?
–Az én nagymamám református asszony volt Orosziban, én tőle kaptam útravalóul a hitet. Úgy gondolom, minden ember életében van olyan pillanat, amikor eltávolodik Istentől. Nekem is vannak és voltak ilyen pillanataim, de szerencsére mindig sikerül visszatalálnom. Nekem napi kapcsolatom van az Istennel. Van, amikor közelebb vagyunk egymáshoz, van, amikor távolabb, de tudom azt, hogy nélküle senki vagyok.
– Mit üzennél azoknak, akik a színház világa felé kanyarodnak?
– Színésznek lenni és a színház világában létezni a színpadon, az egy csodás dolog, mert jelen van az életedben a varázslat minden egyes napon. De ahogyan minden más szakmát, ahogyan minden más dolgot az életben, ezt sem kínálják aranytálcán. Ahhoz, hogy az ember valamit elérjen, és jól érezze magát abban, amit csinál, rengeteg kitartás és nagyon sok munka kell, de ezért vagyunk emberek, hogy minden egyes nap fejlődjünk, és akik igazán keményen dolgoznak, elnyerik méltó jutalmukat. Színészként beleláthatnak a művészet varázslatos világába.
Orosz Veronika
Kárpátalja.ma