Színfalak mögött: Orosz Melinda színésznő

Szerző: | 2021.10.15., 17:00 | Színfalak mögött

Orosz Melinda amellett, hogy a beregszászi színház színésze, a gasztronómia szerelmese és igazi dalospacsirta is. A művésznő ma rendhagyó módon mesél színészi pályájáról, ugyanis belepillanthatunk színpadi bakijaiba, illetve sérüléseibe is. Elmeséli, miként alakult idáig vezető útja.

–Mesélj magadról, kérlek!

– 1978. szeptember 2-án születtem Nagymuzsalyban. A középiskolát szülőfalumban végeztem el, majd érettségi után felvételiztem az Ungvári Közművelődési Szakközépiskolába, ahová felvettek színész szakra. Ott négy évig tanultam Vidnyánszky Attila szárnyai alatt, 1998-tól pedig a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház színésze vagyok. Gyermekkoromban fodrász akartam lenni, viszont édesanyám ápolónak szánt engem. Nagyon szerettem a zenét és a művészeteket már gyermekként is. Sokat rajzoltam, és elvégeztem a zeneiskolát, ahol zongorán játszottam.

Szeretsz énekelni? Szereted az énekes szerepeket?

– Igen, határozottan. Számos szerep alkalmával kell énekelnem – például a Lila ákác, Köszi,köszi…!, Liliomfi, Idegenben keserűbb a sírás – és roppantul élvezem..

Kit vagy kiket tartasz legnagyobb példaképednek a szakmában?

– Sokaknak olyan példaképeik vannak, akiket nem is ismer. Például hollywoodi színészek, vagy nagy magyarországi sztárok. Nekem a példaképeim mindig is a kollégáim voltak és lesznek, akikkel a gyerekkoromat töltöttem, és akikkel lényegében felnőttem. Ezek: Szűcs Nelli, Trill Zsolt, Tóth László és Varga József, de sorolhatnám még. Tőlük tanultam a legtöbbet. Magamról is, a szakmáról is.

Melyek azok a helyek, ahová eljutottatok a színházi társulattal?

– Mondhatni a fél világ. Nagyon sok helyen jártunk. Eljutottunk többek között Finnországba, Svédországba, Olaszországba, Franciaországba, Németországba, Lengyelországba, Erdélybe, Szlovákiába, és persze beutaztuk Kárpátalját és Magyarországot.

– Milyen érzés, hogy a kárpátaljai magyar közösséget szolgálhatod a munkáddal?

–  Nagyon jó. Én leginkább itthon szeretek játszani. Nincs felemelőbb érzés annál, amikor itthon állva tapsol a néző! Ezt sehol máshol nem kapjuk meg! Én minden színésznek azt kívánom, hogy éljen át ilyen őszinte, felemelő pillanatokat.

 Szeretsz csapatban dolgozni?

– Igen, főként úgy, ha jókedv van és vidámság. Az ilyen munkák feldobják az ember életét. Nem is érzed munkának, sokkal inkább kikapcsolódásnak.

 Mit gondolsz, melyik műfaj áll hozzád a legközelebb?

–  Egyre jobban szeretek érett nőket játszani, azok állnak közel hozzám. A fiatalabb szerepeket már inkább átadom. Amit még nagyon szeretek megformálni, az a meseelőadások karikatúrái. Ilyenkor nagyon jól tudok magamon szórakozni. Főleg azt szeretem, amikor más szórakozik rajtam. Véleményem szerint a gyermek a legőszintébb közönség.

 Melyek azok a bakik, amiket az évek során sikerült csokorba gyűjtened?

–  A legnagyobb bakim akkor volt, amikor a Debreceni Színházban vendégszerepet kaptam a Moliére Scapin, a szemfényvesztő című előadásban. Itt egy cigánylányt játszottam, és volt egy párperces jelenetem, ahol csak én beszéltem. A monológom közepén hirtelen mindent elfelejtettem, nem volt mellettem a színpadon senki, aki segíteni tudott volna. A másodpercek hosszú perceknek tűntek, mígnem az ottani súgó kisegített. Odáig még sosem volt szükségem súgóra, de akkor rettentően jól jött.

 Volt olyan alkalom, amikor improvizálnod kellett?

–  Inkább olyan volt, hogy kisegítettem a társamat. Trill Zsolt kollégámat kisegítettem egyszer Örkény István Tóték című előadásánál, amikor elfelejtette a szövegét, és nem tudtunk tovább haladni, ezért igyekeztem úgy alakítani a helyzetet, hogy tovább tudjunk menni.

 Milyen színpadi baleseteket éltél át?

–  Egyszer a Tótékat játszottuk Egerben. Megjelenik az előadásban egy nagy margóvágó is. Addigra már nagyon sok előadást lejátszottunk, soha nem volt semmi probléma. Ezen az előadáson viszont az történt, hogy az én bal kezem a nagy margóvágó alatt maradt. Észre sem vettük volna, ha 300 néző nem szisszen fel egyszerre körülöttünk a meglepettségtől. Azt hitték, ez az előadás része.

A kollégám le akarta állíttatni az előadást. „Levágtam az ujjad, most mit csináljak?!” – mondta. Végül nem így történt. Amikor fölemeltem a kezem, meglepetten láttam, hogy egyben van. Összeszorítottam, kimentem a kulisszák mögé, bekötöttem fáslival, és lejátszottam az előadás utolsó 45 percét. A másik hasonló eset ugyanezzel a kollégámmal történt. Debrecen környékén játszottuk szabadtéri színpadon Boccaccio Dekameron című darabját. Egy fakeresztet kellett eldobnia a kollégának, de én pont az útjában álltam, és szemen talált vele. Szerencsémre becsuktam a szemem, ez valamennyire tompította az ütést, de az előadás további részében alig láttam valamit.

 Mivel foglalkozol a szabadidődben?

–  Nagyon szeretek főzni. Nekem a főzés is olyan, mint a művészet. És ha sok szeretet van benne, akkor nagyon különleges ételt tudsz készíteni. Ha a színházi pályát abba kellene hagynom, egy pici étteremben szakácsként képzelném el magam, természetesen ennek én lennék a tulajdonosa is.

A családod hogyan viszonyul a színházi munkásságodhoz?

– A férjem nem túl nagy rajongó, de néha-néha megnéz. A lányom nagyon imádja a színházat, de sosem szerettem volna, ha ezt a pályát választja, mert vannak szépségei, de negatívumai is. Rengeteg kompromisszummal jár.

Véleményem szerint a színházra csak hivatásként lehet tekinteni, főként itt, Beregszászban.

Mi lenne az üzeneted azoknak a fiataloknak, akiknek e szakma felé húz a szívük, illetve mi lenne az üzeneted a nézőközönségnek?

– A fiataloknak azt üzenném, hogy mindenképp legyenek bátrak, és próbálkozzanak még akkor is, ha nem sikerül elsőre. Ha valamit igazán akarnak, akkor hinniük kell magukban, de azt sose feledjék, hogy e szakma alappillérei a kitartás és az alázat. Tanulmányaik után pedig ne feledkezzenek meg szülőhazájukról, Kárpátaljáról, ugyanis nagy szükség van az itt élő magyaroknak a kultúrára és a kikapcsolódásra a nehéz időkben. A színházunknak is szüksége van a vérfrissítésre és a fiatalokra jellemző energiára és pozitivitásra. A nézőközönségnek pedig az az üzenetem, hogy ne sajnálják az időt a művészet befogadására. Járjanak színházba, amikor csak tehetik, hiszen néző nélkül nincs színház. Nélkülük mi sem létezünk.

Orosz Veronika
Kárpátalja.ma

Pin It on Pinterest

Share This