Amikor már a rohanás lett a természetes
Reggel megszólal az ébresztő, és mire az ember igazán magához térne, máris néhány megválaszolatlan üzenet, egy sürgős e-mail és egy fejben végigfutó tennivalólista várja. Elindul a nap, és vele együtt a megszokott verseny az idővel. Sietünk munkába, iskolába, ügyintézni, bevásárolni, találkozni, majd hazaérve próbáljuk bepótolni mindazt, amire napközben nem jutott idő.
A rohanás lassan nem egy-egy mozgalmas nap sajátossága, hanem a mindennapok része lett.
Ma már természetesnek tűnik, ha egyszerre több dolgot csinálunk. Telefonálunk, miközben válaszolunk egy üzenetre, ebéd közben híreket olvasunk, két feladat között pedig gyorsan megnézzük, mi történt a közösségi oldalakon. A csendet is gyakran valamilyen zaj tölti ki. Zene szól, videó megy, értesítés érkezik. Mintha attól tartanánk, hogy néhány üres perc már elvesztegetett idő.
Pedig éppen ezek az üres percek hiányoznak leginkább.
Egy buszmegállóban állva sokszor már fel sem nézünk a telefonunkból. Egy kávé mellett sem mindig beszélgetünk, mert közben valami másra figyelünk. Egy séta pedig könnyen válik útvonalból úticéllá: minél gyorsabban odaérni, minél kevesebb idő alatt elintézni mindent.
A gyorsaság önmagában nem rossz. A fejlődés sok mindent egyszerűbbé tett, a technológia pedig rengeteg időt takarít meg. A kérdés inkább az, hogy mit kezdünk az így nyert idővel. Többet pihenünk? Többet beszélgetünk? Többet vagyunk együtt? Vagy egyszerűen újabb feladatokkal töltjük ki a felszabaduló helyet?
A válasz sokszor az utóbbi.
Talán ezért fordulhat elő, hogy egy nap végén úgy érezzük, egész nap csináltunk valamit, mégsem tudjuk pontosan, mit. Elkészültek a feladatok, megérkeztek a válaszok, elintéztük, amit kellett, mégis marad bennünk egy furcsa hiányérzet.
Mintha a napból nem maradt volna semmi, csak az érzés, hogy megint késésben vagyunk.
A rohanó világ nem feltétlenül arra kényszerít bennünket, hogy siessünk. Sokszor mi magunk tesszük ezt. Nem akarunk lemaradni, nem akarunk kimaradni valamiből, nem akarjuk azt érezni, hogy mások előrébb tartanak. Így aztán a pihenést is teljesítménnyé tesszük, a hétvégét is programokkal töltjük, és néha még arra sem adunk magunknak engedélyt, hogy egyszerűen ne csináljunk semmit.
Pedig nem minden percnek kell hasznosnak lennie.
Néha elég lenne lassabban meginni egy kávét. Megállni néhány percre az utcán, és észrevenni, milyen az ég. Meghallgatni valakit úgy, hogy közben nem nézzük meg a telefonunkat. Vagy este nem újabb feladatot keresni, hanem egyszerűen hazamenni.
Talán nem is az a kérdés, hogyan tudnánk még több mindent belepréselni egy napba.
Hanem az, hogy mi az, amit végre nem kellene belepréselni.
Mert az idő attól még nem lesz több, hogy gyorsabban élünk. Csak kevesebbet veszünk észre belőle.
Nyitókép: AI
M.M.
Kárpátalja.ma