Felnőtté árvulás
Akkor válsz felnőtté, ha meghaltak a szüleid − mondogatják. Szerintem a nagyszülőknél kezdődik. Már ha szerencsés vagy és van nagyszülőd. Mondjuk egy vagy két nagymama. Aki szeret, aki gondoskodik rólad. Akinél bármikor jöhet egy kis ereszd el a hajam! megőrülés. Aki mindig vevő egy jó pletykapartira, akinek elpanaszolhatod minden bajodat, a világ összes fájdalmát. Aki finom kalácsot süt, kompótot főz és akié a legjobb húsleves a világon.
Aztán elveszíted. Kezdetben mentálisan, aztán testileg is. Kopni kezdenek az ízek, megfakulnak az emlékek. Azon kapod magad, hogy idegen lettél a mindig otthonos házban, a szobában. Még nagyokat szippantasz a levegőbe, keresed a jól ismert illatokat. Végig simítasz a bútorokon, lekuporodsz a kedvenc helyeidre, de elveszett a lényeg. Üresen áll a karosszék, végleg be van vetve az ágy.
Elkezded megbánni, hogy kevés időt töltöttél vele. Hogy néha gorombáskodtál. Hogy nem kérdezted ki tüzetesebben a régi világról és szűkszavúsága ellenére nem firtattad erőteljesebben az ő bánatát.
Tudod, hogy hosszú, teljes életet élt, mégis nehéz beletörődnöd, hogy vége. Hogy ennyi volt. Szégyenkezve, de beismered (persze csak önmagadnak), hogy elsősorban önsajnálatot érzel. A benned keletkezett űr, ami mérhetetlenül fáj.
A veszteség óhatatlanul is számvetésre késztet. Elámulsz, hogy mennyi mindent rágott meg az idő vasfoga az életedben. Hány lelket veszített a közösséged. Megannyi ismerős arc, akiket többé soha nem látsz.
Elhessegeted a gondolatot, hogy kik következhetnek. Előre tekintesz. Talán mégsem veszítetted el végleg… Örökölted a vonásait, a habitusát. Mesélsz róla a gyerekeidnek és ki tudja. Talán egyszer te is a nyomdokaiba lépsz. Imádott, majd hiányolt nagymamává válsz.
Pallagi Marianna