Házhoz nem rendelhető tényező
Nemrég egy távoli ismerősömmel futottam össze a városban. A váratlan találkozás örömére beültünk egy kávéra a közeli kávézóba. Jólesett beszélgetni így, a hosszú évek távlatából. Sok idő telt el, de még mindig emlékeztünk egymás szokásaira, jellemére. S utána elgondolkodtam, hogy milyen jó barátságban voltunk, pedig messze laktunk egymástól, csak a főiskolai évek hoztak össze minket. S hosszú évek után is le tudtunk ülni beszélgetni.
Aztán rögtön arra gondoltam, hogy a szomszédomat pedig nem is ismerem. Nem tudom a nevét. A vezetéknevéről már ne is beszéljünk. Más szóval, nem is tudom, kihez kopogok be, ha a gyermek játéka átrepül a kerítésen. Vagy kitől kérek egy kanál sót, ha otthon főzés közben éppen kifogyott az enyém.
A minap egy rövid írást olvastam a kapcsolataink hiányáról, és valahogy azóta is velem maradt a gondolat. Mert valóban, egyre többen élünk egymás mellett úgy, hogy közben szinte semmi közünk egymáshoz.
Városban lakunk. Egymás mellett, egymással szemben. Ismerős arcok tűnnek fel nap mint nap a járdán, a kapu előtt. Biccentünk, köszönünk, esetleg néhány mondatot váltunk. Aztán mindenki megy tovább a maga dolgára. És talán csak akkor döbbenünk rá, mennyire hiányoznak a közeli emberi kapcsolatok, amikor nagy ritkán megtapasztaljuk, milyen jó együtt, vagy amikor szükségünk lenne rájuk.
Mint például nyaralás előtt. Nagy dilemmát okozott, hogy elutazásunk pár napja alatt ki locsolja meg a virágokat, a zöldségeket? Ki ad enni a macskának? Ki néz rá a házra, ha néhány napig nem vagyunk otthon?
Régen ezekre a kérdésekre sokszor egyszerű volt a válasz: a szomszéd.
Falun nőttem fel, ahol egészen természetes volt, hogy az emberek ismerték egymást. Nem kellett külön megszervezni a kapcsolattartást. Nem kellett időpontot egyeztetni egy félórás beszélgetéshez. Ha kedvem támadt, egyszerűen átmentem, talán még vittem magammal egy csésze kávét is, s váltottunk pár szót, csak hogy ne egyedül kelljen a kávét elfogyasztani. Esténként egyszerűen kiültünk a kapuba és beszélgettünk. A napról, az időjárásról, a kertről, a gyerekekről, arról, ami éppen történt.
Nem volt ebben semmi különleges. De most jövök rá, hogy éppen ez volt benne a különleges. Ha főzés közben elfogyott valami, nem feltétlenül ültünk autóba, hogy elszaladjunk a boltba. Átugrottunk a szomszédba. Nincs véletlenül egy kis paprikád? És volt. Vagy egy fél kiló liszt, mert pont annyi hiányzik a dagasztott tésztához. Vagy egy tojás, vagy bármi, amire éppen szükség volt. És persze, legközelebb mi adtunk vissza valamit.
Nem azért, mert pontosan vezetni kellett volna, ki mit kapott. Hanem mert működött valami, amit ma talán úgy neveznénk, hogy kölcsönös bizalom.
Ma már teljesen más minden. Ha elfogy valami, a közeli boltba sietünk, megvesszük. Ha elutazunk, talán automata adagoló gondoskodik a háziállat eledeléről. Időzítő locsolja a növényeket. Kamerán ellenőrizhetjük, mi történik otthon. A technika lassan mindenre kínál megoldást.
Csak éppen arra nem, hogy ki üljön le velünk egy kávéra. Arra sem, hogy valaki bekopogjon egy délután, és azt mondja: „Gondoltam, átjövök egy kicsit.”
Persze, nem kell mindent romantikus ködbe burkolni. A régi falusi életnek is megvoltak a maga nehézségei. Nem volt mindig egyszerű együtt élni egy közösséggel, és a szomszédság sem jelentett automatikusan jó kapcsolatot. De volt valami, ami ma sok helyen mintha hiányozna – a természetes közelség.
Lehet, úgy érezzük, hogy ma közelebb vagyunk egymáshoz. Kapcsolatban vagyunk. Üzeneteket küldünk. Reakciókat nyomunk. Csoportokban beszélgetünk. Megosztjuk egymással az életünk apró darabjait… telefonon keresztül. És mégis milyen ritka lett az, hogy egyszerűen csak átmegyünk a másikhoz. Egy kávéra. Egy beszélgetésre. Egy kis lisztért. Vagy csak azért, mert eszünkbe jutott.
Nem is a technikával van baj. Talán csak arra kellene vigyáznunk, hogy miközben minden egyre kényelmesebbé válik, ne váljon közben minden egyre személytelenebbé is. Mert aztán egyszer csak rájövünk, hogy nincs kitől kölcsönkérni egy kis lisztet. És nincs, aki azt mondja: – Ülj le egy kicsit. Igyunk meg egy kávét. Mert nem is a liszt hiányzik majd a legjobban, hanem az ember, akitől kölcsönkérhetnénk.
Gál Adél