Imrekertészezni ma sem menő, mégis megteszik
Újabb magyar Nobel-díj, ráadásul irodalmi! Nemzetünk büszke lehet. Most jó magyarnak lenni, írta egy ismerősöm. Mégis, amit a Nobel-díj körül tapasztalok, az az írástudók és írástudatlanok árulása. És élek a gyanúval, hogy a mocskolódás mögötti fal sárgára van festve az irigységtől.
Egy idegen nép fia biztos a fejét fogná, ha véletlenszerű felmérést végezne, mondjuk úgy száz magyar között, az újabb magyar Nobel-díj kapcsán. Mert százból – mérget vennék rá – lennének olyanok, akik nagy svunggal és hanggal, fennen hirdetnék a Nobel-díj megvetendő voltát, esetleg még furcsa konteókat is gyártanának, úgy az elismerésről, mint a díjazottról.
Pedig az értelmiségi naiv ember azt hinné, egy újabb világszínvonalú kitüntetés erősíti a nemzeti identitástudatot.
Hiszen huszonöt éven belül két magyar irodalmi Nobel-díjjal büszkélkedhet a magyarság. Igen, büszkélkedhetne. Ehelyett sokan kontextusból kiragadott részleteket idéznek – amelyek önmagukban valóban rosszul hatnak, de a teljes képet látva teljesen másképp fest –, és próbálják bemagyarázni azt, hogy sem a díjnak, sem pedig a díjazottnak nincs értéke. Meg hogy nem eléggé magyar. (Miért, hogy lehet valaki eléggé magyar? Fesse a haját piros-fehér-zöldre?) Valami hasonló történt 2002-ben is*.
Megbocsátható botlása lenne egy funkcionális analfabéta embernek az ilyen vagdalkozás. De megbocsáthatatlan megnyilvánulás egy tanult, magát értelmiséginek valló ember részéről az a fajta viselkedés, amikor szitkozódik, csupán csak azért, mert vagy nem érti, vagy nem akarja megérteni egy másik ember gondolatát.
El kell fogadnunk, hogy nincs abszolút igazság, mint ahogyan abszolút szépség sincs.
Van a te igazságod, és van az én igazságom. Esetünkben játszik a Nobel-bizottságé is. És ha a több igazság nem vág egybe, az nem jelenti azt, hogy kardot kellene rántanunk egymásra. Miért is kellene? A világ eddig csak nyert azzal, amikor a másképp gondolkodó emberek megjelentek. Mert ha nem lenne két külön vélemény, még mindig egy ajtó nélküli barlangban lennénk, könyvek, internet és pizza nélkül. Szeretném világossá tenni: az eltérő vélemény és az anyázás még mindig nem egy tálcában ücsörög. Eltérő vélemény, ha valaki nem olvas például Kertész Imrét vagy Krasznahorkai Lászlót, mert a stílusa vagy a témái nem érdeklik, de felelősségteljes felnőtt ember módjára ezt elismeri, ugyanakkor nem vonja kétségbe azt, hogy a két irodalmi Nobel-díjasunk életműve értékelendő. Az anyázás kategória pedig az, amikor… (Nem szorul magyarázatra.)
Ha valaki értelmiséginek tartja magát, akkor feladata és felelőssége van. A züllesztés és a kútfőmérgezés pont nem az. Lehet egy nézeteltérést vagy félreértést okosan, építően is kezelni, nem feledve azt, hogy emberségesek maradjunk. Lehet véleményt megfogalmazni úgy is, hogy nem minősítjük a másik felet.
A történelem majd igazságot tesz. A vagdalkozók neve alig negyed évszázad alatt került a süllyesztő legaljára, őszinte örömömre. A két magyar irodalmi Nobel-díjunk pedig továbbra is két magyar irodalmi Nobel-díj marad. A magyar nemzet büszkesége. Még ha nem is a kedvenc könyvünk a Sátántangó (vagy az ebből készült majd 8 órás film), vagy nem szimpatizálunk a szerzőjével, és nem is értünk egyet minden gondolatával. Nem is kell. Ettől függetlenül
Krasznahorkai László nemzetünk része, kiemelkedő egyénisége, akire méltán lehetünk büszkék.
Nem mindenkinek adományoz díjat a Svéd Királyi Tudományos Akadémia. És valljuk be: tizenegy millió svéd korona barátok között is jelentős összeg. Még gondolkodom azon, hogy az elismertség vagy a pénzösszeg mennyisége az, ami miatt jobban irigykedhetnek.
*Ha valaki lemaradt volna: 2002-ben nagy port kavart, hogy egy holokausztról író magyar embert tüntettek ki, aki történetesen zsidó. Ennek kapcsán érdemes (újra)olvasni Kertész Imre stockholmi beszédét, a teljes szöveg IDE KATTINTVA érhető el.
Sz. Kárpáthy Kata
Nyitóképen: a Nobel-díj plakett a stockholmi Nobel-díj Múzeumban. (Fotó: MTVA/Bizományosi)