Meddig még?
Elment az áram. A héten sokadjára. Nem tudjuk mennyi időre. Nézem a grafikot és reménykedek.
Kimegyek az utcára, csak ott van térerő. Az is gyenge. A hídon állok, mobilnetet vadászok, hogy írjak a munkatársaimnak: nincs villany, valaki ugorjon be helyettem, nem tudom befejezni a melót. Amikor tíz vagy húsz perc múlva sikeresen elküldöm az üzenetet, a hídon maradok. Nézem, ahogy szinte mozog a levegő az úton. Régen volt eső, míg másutt viharok vannak.
Nekidőlök a korlátnak. Behunyom a szememet. Hallgatom a kecskebékák koncertjét. Nekik mindegy, hogy van-e áram, van-e légiriadó. Irigylem őket az egyszerű életükért. Ilyenkor átoknak érzem, hogy ember vagyok. Tele dühvel, csalódással, reménytelenséggel. Mennyivel egyszerűbb lenne a vízpart mellett bandázni és brekekepartyzni.
Néhány perccel később a naplementét nézem. A kék égen rózsaszín felhők lebegnek. Megannyi szín van az égen, és sokkal szebben keverve, mint amit a képernyő RGB-rendszere megmutathat nekem. A villanyoszlopok fekete sziluettje töri meg a színátmenetet. Milyen ironikus, a lámpa sötétíti el az összképet.
Nem sokáig állok kint. Bemegyek a házba, a sötét falak közé. A kislámpa fel van töltve, a tegnap megkezdett regény utolsó fejezetét olvasom. Befejezem a könyvet, és még mindig sötét van. Pedig reméltem, hogy az utolsó mondatra jön meg az áram, varázsütésszerűen. Kellenek az ilyen kicsi reménysugarak a sötét napokban. Másképp meg is bolondulnék.
Elmúlt tíz óra. Ma sem kapcsolták vissza időben az áramot. Ma sem mosok hajat, pedig ebben a forróságban percek alatt száradna meg. Lefekszem, a bizonytalanság fekete takarója borul rám. Az elalvás előtti utolsó perceket ismét reménykedésre pazarolom. Így fekszem le sokadik este. Mielőtt elalszom, arról álmodozok, hogy minden rendben van, hogy az egész nem történt meg, csak lázálmomban láttam a háborút.
De elég az álmodozásból, aludni kell. Holnap egy új nap. „Hátralévő életem első napja.” Talán majd reggel megjön az áram. És a béke híre. De meddig kell még erre várni?
Sz. Kárpáthy Kata