Mire vágyom?
Ugyanúgy indult ez a hétfő is. Felkeltem, munkába készültem, megvettem a kihagyhatatlan, napindító lattémat, majd kezdődhetett a munka.
Munka után irány Munkács, a barkácsbolt, 10-es fúrószárat kell vennem. Útközben azon gondolkozom, hogy is van ukránul, hiszen magyarul sem értem, mi az, mire az. Gyorstalpaló kurzuson veszek részt, megtanulom, elmagyarázom, megveszem. Fáradtan érek haza.
Másnap kezdődik minden elölről.
Ugyanaz minden, egytől egyig ismerős helyek, mégis teljesen megváltozott minden.
Végigsétálok Beregszászban, s gondterhelt arcokat látok, az ismerősöket felváltották az idegenek. Megszoktuk, alkalmazkodunk, azt hiszem, a kárpátaljai ember ehhez nagyon ért, de mást akarunk.
Én is másra vágyom…
Szeretnék beülni a barátaimmal pizzázni, mint régen, kiülni a parkba, nézni, ahogy szaladgálnak a gyerekek. Boldog párokat, családokat akarok látni…egészben. Elmenni együtt vásárolni. Nem én akarom megvenni a fúrószárat. Szeretnék csak úgy sétálgatni. A régi baráti társaságra vágyom, a gondtalan sütögetésekre, a felejthetetlen bográcsozásokra.
Azonban, ha csak egy kívánságom lehetne, akkor a békét kívánnám, arra vágyom. Hiszen, ha az meglenne, minden meglenne. Az elénk táruló mindennapi gondokat pedig megoldanánk, már kisebbnek tűnnének. De úgy érzem, túl nagy kérés, úgy érzem, reménykedünk, de a gyászhírek mindennaposak.
Béke helyett szétszakított, csonka családok vannak, gyászoló anyák, feleségek, gyermekek. Szomorúság és kilátástalanság. Erőszak és félelem, minden, ami a békével ellentétes. Háború nélkül is van elég szenvedés a világon, a katasztrófák, a földrengések, a tűzvészek, a betegségek, s a mi mindennapi valóságunkat még az ellenségeskedés is átszövi.
Legyen végre béke…
Fotó: B.K.