Őszbe fordult… a lélek
Sárguló, majd barnán elhaló és megsemmisülő falevelek… Köd és eső… Őszbe fordult… A természet felemészt. Mint amikor a lelkünk új köntöst vált. Valami megváltozik, mert meg kell változnia. Ez a törvény. S hogy visszafordítható-e vagy sem, azt majd az idő eldönti. De tudjuk, hogy az idő csak előre halad.
A lélek is, mely érez és küzd a viharokban, melyek hol áztatják, hol pedig napfényben fürdetik. Ezzel együtt örök változás maga az élet is. Mindig kell történnie valaminek, s vallom, hogy okkal. Aztán az ember tanul belőle: vagy megerősödik, vagy mégnagyobb falakat emel maga köré, hogy a továbbiakban bevehetetlen legyen. Olyan erődítmény, mely nem nyitogatja többé kapuit. Vajon melyik a jó megoldás? Az élet felemészt.
Gondolkodj racionálisan! Jön a parancs, mely teljesen ellentétes a belső kívánalmakkal, vágyakkal s teljesen más pólus felé akarja terelni a gondolatokat, szavakat és tetteket. Nem teheted, nem lehetséges, mert a vágyaid mást sugallnak. S a vágy felemészt.
Ott vagy te, s ott van ő! Na meg a kettő közötti szakadék, melyen oly vékony kötél vezet át, hogy a legjobb kötéltáncos számára is a távolság legyőzhetetlen marad. El akarod érni, mert ez a cél, és mégis rengeteg akadály kerül eléd. Az akadály felemészt.
Nem adhatod fel! Nem teheted le a voksot a stagnálás mellett sem. A lelkész ma elmondta az istentiszteleten, hogy állandó problémák, kihívások és kísértések vesznek körül, melyekre csak odafent van megoldás. Az embernek pedig olyan partot kell keresni, ahol biztonsággal kiköthet. Meg kell tanuljon lavírozni az élet viharaiban. A viharban, mely felemészt.
És akkor csak felcsendül az ének… Az Úristen őriz engem, és az ő országát zengem! Kimondod a kimondhatatlant. Megtalálod a táplálékot, a racionális és irracionális, a vágyakkal teli és a megnyugvó, a kihívást kereső és az elfogadó lélek gyógyszerét.
René