Plafon jegyzet

Hajnali kettő van, holnap korán kelek. Ma hosszú napom volt, és mégis álmatlanul nézem a plafont, ahol egy fényre töltődő hold van. Már ő sem világít olyan fényesen, mert egy ideje sötét van. Miután annyiszor átfordultam az egyik oldalamról a másikra, hogy el se tudom dönteni, melyiken kezdtem az „alvást”. Megnézem a telefonomat. Megnyitom a jegyzeteimet. Ha kiírom magamból, akkor talán elalszom. De mit írjak ki? Mi bánt? Bánt valami? Egy ideje már ok nélkül is előveszem a jegyzeteimet. Régen, az osztály végén ülve, magányomban vettem elő egy apró fekete noteszt (amit még apától kaptam), és abba írtam le, ha valami bántott, vagy ha egy tanár mondott egy aranyköpést (ezekből később egy füzetnyi is összegyűlt).

Most végig pörgetem a már megkezdett, néhol befejezett gondolatok halmazát:

Bevásárlólista: zabtej, tészta, tonhal;

órai jegyzetek: a közlékenység a klasszikus hollywoodi film alapelve;

mignon recept: azóta sem csináltam meg;

CS247-6M26-TS6L-SRWS: na ez abszolút rejtély;

Így jártam anyátokkal legjobb részek: ez mondjuk valid;

jelszavak: azt hitted mi.

Annyi minden van leírva ide – de minek? Hogy amikor nem tudok aludni, visszaolvassam őket, vagy mert kellenek is valamire? Milyen célt szolgálnak? Kell-e egyáltalán, hogy célt szolgáljanak?

Mert ez, amit most olvasol, pusztán azzal a szándékkal született, hogy elolvasd. Nem akar több lenni, mint aminek látszik: szavak, betűk, vonások. Azért íródik meg, mert én így akarom. És hogy miért akarom? Mert… mert miért ne. Jobb leírni, mint nem leírni. Jobb félni, mint megijedni. Ilyesztő – tudom, hogy nem így kell leírni, de nem jobban néz ki, mint az – ijesztő. Az ilyesztő sokkal ijesztőbb – érted? De kell-e, hogy ijesztő legyen az a szó, hogy ijesztő? Megijedjek-e már magától a szótól, vagy elég, ha ő csak óva int valamiről?

A szerelem az pont úgy íródik, ahogy érzed – picit szúrós az sz-szel, de az e mind elringat, a végén az m pedig valami utánozhatatlan nyugalom. Az óra szó pont olyan gyors, mint maga az idő. A pont pont olyan, mint a „.” A ciklámen – na, az pont megint olyan, hogy egyértelmű: nem tudnám más szóval kifejezni. A bordó és a hordó egyaránt kellemes. A szabadság pedig durva, de mégis fergeteges. A ciki, a cuki – idegesítenek. Az aranyos, a furcsa viszont valami melegséggel töltenek el.

Hajnal kettő már bőven elmúlt, és én végre kezdek álmosodni. Jobb is, mert “Kettő után semmi jó nem történik” – ahogy azt már Tedtől megtanultuk az Így jártam anyátokkal-ban. Úgyhogy: jó éjt.

Rajkó Anna