Szeretném látni, hogy mi maradt a fiamból
„Egy dolgot szeretnék – látni, hogy mi maradt a fiamból. Szeretném még egyszer megcsókolni a homlokát.”
A fenti egy számomra ismeretlen anya posztja, aki a háborúban vesztette el gyermekét. Nők tucatjai osztották meg saját tragédiájukat a poszt alatti hozzászólásokban.
***
Februárban esett el, decemberben kaptuk meg a testét. Nem engedték megnézni, de nagyon bánom, hogy nem láttam – mutatták volna meg legalább az egyik kisujját…
***
Megfoghattam a hideg kezét, utoljára elköszönhettem tőle, de nem láthattam az arcát…
***
Nem mertem megnézni a tank által roncsolt testet, így mindig a mosolygós, fekete fürtös angyalom marad.
***
Három hétig láthattam, csókolhattam az arcát, csak az maradt épen. Kómában volt, de elköszönhettem tőle.
***
Megőriztem egy fotót, ami az azonosításkor készült róla. Amikor nem hiszem el, hogy meghalt, és várom haza, emlékeztetnem kell magam a valóságra.
– Te voltál a fény az életemben, most pedig te leszel a legragyogóbb csillagom az égen. – Ezt pedig egy kárpátaljai édesanya írta, aki ezen a héten temette el a fiát. A másodikat. Mindkét gyermeke a háborúban veszett. A férje szintén a fronton harcolt. Eltűntként tartják nyilván.
Az orosz agresszió kezdete óta írunk a háborúról, értelmezzük az eseményeket, véleményt formálunk. A gyászoló anyák szavait olvasva azonban egyre inkább azt érzem, hogy okoskodhatunk mi a háborúról, de semmit sem tudunk annak földi pokláról. Ezek az asszonyok már otthonosan mozognak benne. Túl otthonosan.
Pallagi Marianna