Tárcajegyzet: Katatikik és Gyugyuk világában
A barbárság korát éljük. Végig kell néznünk, ahogy a primitív gyilkológépek megsemmisítik embertársainkat és minket. Kit testileg, kit szellemileg. És ez ellen nem tehetünk semmit. Tehetetlenül szemléljük azt, ahogy telik az idő, és minél előrébb halad a háború, annál jobban meg van kötve a kezünk. Gúzsba kötve figyeljük, hogy fogy a levegő, összenyomódik a tér, már egymáson taposunk, akarva-akaratlanul. Minden nap újabb teher kerül a nyakunkba, ha nem is akarunk gondolni erre.
Ideiglenes enyhülést, menekülést ebből számomra a művészet biztosít. Éjjel – abban a pár órában, amíg van áram, és nem tudok aludni – sokszor filmet nézek. Igyekszem kerülni a háborús filmeket. A Nyugaton a helyzet változatlan új remake-je hetek óta néz rám, amikor megnyitom a böngészőt. Mindannyiszor azt mondom magamban, hogy majd, később, abban reménykedek, hogy nemsokára megnézem, a békeidőben, ami olyan távolinak, lehetetlennek tűnik.
A háborúban játszódó filmek között viszont van egy kivétel, amit az elmúlt évben többször is elővettem, mert az üzenete, fő kérdése a miénk is lett hónapokkal ezelőtt. Fábri Zoltán Az ötödik pecsét alkotása ez. Ahányszor megnézem, mindannyiszor felteszem magamnak a kérdést: Tomóceusz Katatiki vagy Gyugyu vagyok én?
A példázat szerint Tomóceusz Katatiki egy zsarnok uralkodó volt, Gyugyu pedig az ő a rabszolgája. Gyugyu nyelvét azért vágatta ki, mert egy nap mosolyogni látta. Gyugyu 11 éves lányát Katatiki elajándékozta egy nagyúrnak. A kislány meghalt a kegyetlen úr keze alatt. Két évvel később a kisfiát is elvették a rabszolgától. Gyugyu feleségének az orrát egy ügyetlen mozdulatáért vágták le, egy év múlva pedig fél szemére megvakították, mert munka közben rálépett Katatiki kedvenc majmának farkára. Gyugyu azzal vigasztalta meg magát minden este, hogy bár nyomorult rabszolga, de ezeket a szörnyűségeket nem ő követte el, az ő lelkiismerete tiszta.
Erkölcsileg nézve Gyugyunak van igaza, az ő lelke tiszta. De szenved, életének egyetlen perce sem telik el úgy, hogy ne jutna eszébe az igazságtalanság. Rossz lennék Gyugyunak, mert engem a szellemi fölény nem tesz elégedetté. Én bizony kinyitom a számat. Bár tudom, hogy Katatiki nincs tisztában a bűneivel, mégis bűnös. Mindkettő és egyik sem vagyok.
Harcol bennem a két véglet, amikor jogtalanul bántanak a Katatikik, gyűl bennem a feszültség. És nem egyszer odáig süllyedek, amikor már embertársaim halálát kívánom. A Katatikiékét. Mert az elkeseredettség kimondat velem szörnyű dolgokat. Milyen jól tette Isten, hogy a szavaknak nem adott akkora erőt, hogy azonnal beteljesedjenek. Elég szenvedés van így is.
Amikor azon kapom magamat, hogy újból elkap a gyűlölet, ismételgetem magamban hangosan vagy halkan: nem vagyok barbár, nem vagyok barbár, nem vagyok barbár. Én nem. Nekem nem szabad. Én ember vagyok, emberségesnek kell maradnom. Még ha a barbár Katatikik is az urak, akik nem köveket, hanem sziklákat hajítanak ránk. Meg kell védenem magamat, de nem szabad elkövetni ugyanazokat az undorító hibákat, amiket az ellenfél. Egyre nehezebb ez a feladat, de ezek a harcok tesznek minket azzá, akik vagyunk, és az elvek feladása aljasít le az ösztönszerűen gyilkoló állatok világába. A választás ebben az egy dologban a miénk. Legalább ezt eldönthetjük.
Érdemes a filmet meg- vagy újranézni, és elgondolkodni, hogy kik is vagyunk valójában.
Szabó Kata