Tárcajegyzet: majd azt mondom…
Még mindig nem látjuk a háború végét. Mintha egy végtelen alagútban botorkálnánk, amiben nincs világítás. Talán éppen ezért esik jól arra gondolnom, hogy ennek is vége lesz egyszer. Remélem, mihamarabb. Szerintem már tegnap is késő lett volna befejezni.
A minap azon agyaltam, vajon majd évtizedek múlva hogyan fogok erre az időszakra visszagondolni, és mit fogok majd mondani, mit csináltam a háború alatt? Dolgoztam, tanultam, mémeket küldözgettem a barátaimnak – ez jutott először eszembe. Mert tényleg ezeket csinálom. De valóban csak ebből állnak ki a napjaim?
Eszembe jutottak a történetek, amiket az idős nénik és bácsik meséltek a világháborúról, hogy akkor és utána milyen világ volt. És mindenki olyan bátornak tűnt az elbeszéléseikben. Olyan embereknek, akiknek kötélből voltak az idegeik. Na, én nem vagyok ilyen belevaló. Sírok, amikor egy kárpátaljai katona halálának a hírét kell megosztanom. Szorongok, hogy vajon amikor felébredek reggel, mi vár. Sokszor ki se mozdulnék a házból. Nem azért, mert ne lenne a külvilág biztonságos, hanem azért, mert nincs lélekerőm. Nem akarok találkozni senkivel, mert ha beszélgetni fogunk, két mondat után a háború lesz a téma. Nincs mit mondanom erről.
Arról többet tudnék majd beszélni, hogy mit nem csinálok és nem csináltam. Nem mentem se más országba, se férjhez, de katonának se. Nem láttam szemtől-szemben se becsapódó rakétát, se halott katonát (temetésekre nem járok, még békeidőben se, ha nem muszáj). Nem lettem bölcsebb. Nem vagyok, nem voltam biztos abban, hogy jól csinálok-e mindent. Nem tudom, mikor lesz ennek vége. Nem nyugtat meg az sem, hogy senki se tudja.
Jelenleg pofonegyszerű stratégia szerint élem a mindennapjaimat: épen éljem túl a háborút, ne a háború engem, én maradjak itt, és a háború menjen. Mármint, mentálisan maradjak meg épen, a testemnek semmi baja, hacsak nem tesz kárt bennem az örökös aggódás.
Erős akarok lenni, nem csak annak tűnni. Bizakodó akarok lenni, újra remélni akarok. Olyan emberré szeretnék válni, akire ránéznek, és azt mondják: erőt merítek belőled. Hiszen nincs okom panaszra. Itt nem lőnek, nem bombáznak. Ehhez képest, amikor a Rendkívüli Helyzetek Állami Szolgálata próbariasztásokat küldött a telefonomra, hiába tudtam, hogy csak teszt, megijedtem.
Vajon fogok-e minderről beszélni, vagy majd annyival tudom le mosolyogva, hogy kibírtam, oszt jónapot?
Mert tettetni a nyugalmat, azt tudom, hogyan kell. Csak belül nincs békességem.
Szabó Kata
Nyitókép: Kárpátalja.ma