Tárcajegyzet: túlhajszolva

Szerző: | 2021.11.07., 18:41 | Tárcajegyzet

Illusztráció: Pixabay

Három kávé reggelire, a túlóra túlórája, néha egy kis gyengeség, de amúgy minden rendben – ha ismerős, üdv a túlhajszoltak klubjában. Megyünk, amíg az ütő meg nem áll, ha meg mégis, van már pacemaker. Mit csinálunk mi, fiatal felnőttek magunkkal? Dolgozunk orrvérzésig – mondjuk poénkodva, de már rég nem vicc az, hogy tényleg ezt tesszük.

A minap rosszul éreztem magam. Megmérték a vérnyomásomat, majdnem a 150-et ütötte. Mivel soha nem volt ilyen problémám, zokon esett. Furcsa volt ennyire erőtlennek lenni. Az agyam menni akart, de a lábam nem tudott engedelmeskedni.

Pihennem kellett egy pár percet, pedig már késésben voltam. Ahogy a díványon végigfeküdtem, eleredtek a könnyeim. „A stressz miatt” – kaptam a választ. Nem ücsöröghettem sokáig, mennem kellett. Szerencsémre gyorsan hatott a gyógyszer, nem volt időm gyengélkedni.

– Ugyanez volt a kollégánál ma – mesélte a taxisofőr, aki délután hazavitt. – Aztán összeesett, és meghalt.

Az őszi határt figyeltem, miközben szinte arcon csapott ez a mondat. És akkor tudatosult bennem, hogy mi, fiatalok gyakorlatilag lassú öngyilkosságot követünk el, még ha nem is szándékosan tesszük ezt. Égetjük a gyertyát mindkét végén, és nem gondolunk arra, hogy egy nap a két vég össze fog érni, mint a két határ között a kocsisor nyáron. Rohanunk, mert kell a pénz, a karrier, mindent idén, lehetőleg tegnapra akarunk befejezni. Vannak céljaink, ami jó, de sajnos a kivitelezésnél nem vesszük azt figyelembe, hogy nem a Marvel Univerzumból jövünk, nincs semmi különleges erőnk, hanem egyszerű halandók vagyunk.

Szeretném emlékeztetni magunkat, hogy ha most elégetjük a kanócot, nemsokára tényleg kampó nekünk. És akkor minden félretett pénzünk egy szép koporsóra fog elmenni, amire felvésik, hogy élt huszon- vagy harmincegynéhány évet. Vagy a másik opció az, hogy egy szép napon azzal fogunk ébredni, hogy semminek nincs értelme. Csak egy darab kiégett, mozdulatlan téglává változunk. Mert életünkben halálra ítéljük magunkat.

Vigyázzunk az egészségünkre, mert más nem tud, mert senkire sem hallgatunk, néha magunkra se. A konokságunk fog a sírba vinni, a szó legszorosabb értelmében. Mondom én, aki tényleg nem ügyel magára, pedig kaptam elég figyelmeztetést. Éljünk végre!

Ui.: ha netán az a kedves taxisofőr is olvasná, aki hazavitt: légyszi, pihenj!

Szabó Kata
Kárpátalja.ma

Pin It on Pinterest

Share This