Valóságok párbeszéde: Boldog angyal

Szerző: | 2016.06.12., 15:32 | Valóságok párbeszéde

Fotó: Végh László

A pontos idő 11:00 óra. Híreket mondunk. Szombat éjszaka két fiatal férfit…

A rádió hangjára Gizi néni csendes szunyókálásából az óra felé emeli fejét. Annak díszesre festett számlapján a két arany mutató valóban a dél közeledtét jelzi. Fiatal lány korában a helyi lelkész házában szolgált cselédként. Ezt az órát tőle kapta nászajándékba. Az évek során sok szeretett kincsétől kellett megválnia, de az órát soha nem engedte át senkinek. Férjével közel ötven évig éltek boldog házasságban. Kitartottak egymás mellett jóban és rosszban. Pedig az utóbbiból volt sajnos bőséggel. A háború mindenüket elvette. Soha nem panaszkodtak, újrakezdték. Örültek az életüknek és egymásnak. Ahogy idősödtek, a csendes estéken Gizi néni varrással kötötte le magát, míg Berti bácsi felolvasott kedvenc könyveikből. Mindent együtt éltek meg, csak a halált nem… „A halál engem véletlenül ittfelejtett – mondogatja sokszor –, pedig ott lenne jó, Bertikém mellett.” A háború a gyermeküket is elvette, s több nem adatott számukra az égtől. A ház csendjét így ma csak Gizi néni halk sóhajai törik meg. Ritkán jár hozzá vendég. Kivétel ezalól egy széncinege, aki szinte barátjául szegődött. Gyakran meglátogatja, ilyenkor az ablaküvegen kopogtat. Gizi néni mindig néhány szem napraforgómaggal kínálja a kis madarat, aki nagy buzgalommal fogyasztja el azokat. Mialatt csemegézik, Gizi néni mesél neki. Mesél az életéről, a nehézségekről, a férjéről. Ezeken a napokon az idős nő arcán is megjelenik valami a régmúltból: a mosoly.

Ebéd közeleg. Gizi néni lassan feláll az ágyáról, s botja segítségével a szekrényhez ballag. Kinyitja annak kulcsra zárt ajtaját, s a felső polcon kezd keresni jobb kezével, míg ballal a botjára támaszkodik. A ruhák alól egy régi, repedezett bőrű pénztárcát húz elő. Óvatosan leül vele az asztal melletti székre, s kinyitja. A gyűrött papírpénzeket egymás után helyezi az asztalra, s közben hangosan számolja: „Kettőszáz, háromszáz… ezer.” Az utolsónál hangosan felsóhajt… Ma vasárnap van. Ilyenkor minden családi asztalon ott a gőzölgő húsleves, melyet ő is annyira szeret… Neki azonban nincs családja, s ebédre ma is csak egy szelet kenyeret fog enni, ahogyan elhatározta. Szükség van minden kopekre. Mielőtt meghalok, készíttetek egy sírkövet Neki. Ezt eldöntötte, s akkor is ragaszkodik tervéhez, ha neki magának éheznie kell ezért. Abból a kevéske nyugdíjból, amit kap, nem futja ételen és gyógyszeren kívül egyébre, főleg nem drága sírkőre. De ő elhatározta, hogy összegyűjti. Már az idézetet is kiválasztotta, amit ráírat. Minden megvan, csak a pénz hiányzik…

Szomorú arccal visszahelyezi a pénztárcát a szekrénybe, majd gondosan kulcsra zárja az ajtaját. Mikor megfordul, egy napsugár pajkosan a szemébe villan. Hogy ragyog a nap odakint – gondolja, s lassan az ajtóhoz csoszog. Mikor kitárja az ajtót, jóleső melegség csap az arcába. Napfény tölti be az egész udvart. A fák leveleit finoman simogatja a szél. A növényekkel szinte egybeolvadó zöld kerítésen valami idegen fehérség villan meg. Ahogyan közelebb lép, látja csak, mi is az… Valaki ételt hagyott ott. Forró húsleves illata száll a levegőben… Valaki… tudja, hogy ő most nem… hogy neki kell a pénz… gondolt rá… hogy vasárnap… s a szíve, akár a napfénytől az udvar, melegséggel telik meg. Visszafelé a házhoz egyik kezében az ételhordóval, másikkal botjára támaszkodva eszébe jutnak az egyik zsoltár szavai, melyeket még a lelkésztől hallott, aki az órát ajándékozta számára…

„Boldog az, akinek gondja van a nincstelenre…”

Sütő Éva

*Végh László kárpátaljai fotósorozatából nyitott különleges tárlatot a Pro Cultura Subcarpathica civil szervezet február 24-én, Beregszászban. A kiállított képekre kárpátaljai és anyaországi írók, költők és helyi irodalomkedvelők írták meg egyéni reflexióikat, melyeket hétről hétre az olvasóink is megismerhetnek.

Pin It on Pinterest

Share This