Valóságok párbeszéde: Gyűrött

Gyűrött. Ez volt az egyetlen szó, ami eszembe ötlött, mikor a fotós szemével bepillanthattam egy átlagos választási jelenetbe. Megviselt, egykor jobb napokat látott terem, ahol a parketta betonnal váltakozik. Gyűrött asztalterítő és gyűrött függöny a falon. Mégis, ami leginkább megfogott, az az emberek gyűrött arca volt.

Bakos Kiss Károly verse jut eszembe ezekről az tekintetekről: „Itt kínok laknak meg örömök/A szélben álmok járnak este/Itt végtelenek a körök/A fák tornyai zöldre festve”. Ezt olvasom le ezekről az arcokról, ezt olvasom le rengeteg kárpátaljai testvérem arcáról is. A tűrni tudás gyűrődéseit hordjuk mind, ráncaink beszélnek. Hányszor kaptunk már ígéretet arra, hogy eltűnnek a ráncaink… És mégis, még inkább belevési őket az ábrázatokba a megmaradni akarás.

Ahogy a Kárpátokat meggyűrte a Teremtő, úgy gyűrte meg a történelem folyamán a kárpátaljai magyar ember lelki ábrázatát is. Tűrni és viselni tudás, a jég hátán is megélés, a végtelen körökbe való belenyugvás – mindezek ott vannak édesapám és édesanyám ráncaiban is. Ott van a képen szereplők ráncaiban a helytállás akarata és fáradsága

Annyian belefáradtunk már a szélben járó álmokba, boldogabb jövőt ígérő szólamokba. Mégis, újra és újra bízunk, teszünk, tervezünk. Mert Valaki azt ígérte, letöröl minden könnyet a szemünkről, minden ráncot az arcunkról. Az Ő országában nem lesz helye fájdalomnak, jajkiáltásnak, gyásznak – ott majd kisimul mindannyiunk arca.

Laskoti Zoltán

*Végh László kárpátaljai fotósorozatából nyitott különleges tárlatot a Pro Cultura Subcarpathica civil szervezet február 24-én, Beregszászban. A kiállított képekre kárpátaljai és anyaországi írók, költők és helyi irodalomkedvelők írták meg egyéni reflexióikat, melyeket hétről hétre az olvasóink is megismerhetnek.