A nap verse: Vári Fábián László: Világtalan csillag

Mint akit kuvik hangja hív,

mint akit bolygófény vezet,

a gyötrelmek aknamezején

beszélni tanulva lépeget,

aki már régóta nem gyerek,

csak annak láttatja magát,

merthogy egy léghuzat leverte

delelőjéről csillagát.

Az a csillag világtalan,

bujdokol maga is, nem ragyog.

Ti mutassatok jó utat,

szerelmes, nőnemű angyalok,

mert Szeged alatt a bárka vár,

s lódulna máris fölfelé

a megháborodott Tiszán. –

Csakhogy a víz az Istené!

És megfordulnak a habok.

Röpítik átal Szolnokon,

örvény se tépi, nem akad el

Záhonyon túl a zátonyon.

Oly ismerős és dús a táj!

Kecsegeraj ezüstje szárnyal,

s leszáll a vacsoraidő

piruló szalonna illatával.

Péterfalván most zeng a nyár,

szomjadra forrás ád vizet,

eltitkol minden ölelést,

hallgat a Szerelemsziget.

S ha ingeden rúzsfolt virít,

hidd el, hogy arra sincs szavunk.

Lépj ki a partra, Kiss Ferenc,

Ugocsában itthon vagyunk.

Forrás: karpataljalap.net