Csontos Márta: A költő halála

Arcod felszúrt csillag
vaktérképen, nedveid
megszáradtak, már ajkadon
sem látszanak a kérdőjelek,
csak árnyékod tapad az égre.
Odalent, törékeny csontjaid
apró táptalaj-szigetein
terjed a tiszta, növényi béke.

Mert csak a virágnak van
feltámadás. Te már elvesztettél
minden magot, szétszórtad
álmaidat terméketlen szirteken,
sokszor vártad kezedbe simult
vándorbottal a fordulatot.

Még mindig tél van, a kertek
illata már rég kiszökött az
üres csigaházakból, sejtjeid is
felszívta valami parazita, de fényed
ott ragyog a madarak pupilláján.

A mélység pedig már nem számít,
csak a nem látható maradt ott a
Nagy Transzformátor boszorkány-homlokán.

Forrás: Együtt 2020/2

(Nyitókép: illusztráció)