Czébely Lajos: Gyökérszakadás előtt

Ne vigasztaljatok!
Már tudom, nem marad a kő.
Emlékké kopik,
mállik homokká,
s csőrével a madárszárnyú szél
szemembe szórja pornak,
hogy fakadjak sírva.

Hogy fakadjak sírásra
majd fanyar nevetésre,
zsíros halotti torokon
hizlalt merengő fajta,
önsajnálatom pocsolyaágyából
hogy végre keljek,
s ne csillogjon,
de hulljon agyamról
a másság fénypenész.
Ne biztassatok!
Elmúlnak a hegyek is,
a hajdan sötétzöld erdõk
most sápadtan sóhajtanak itt,
s a tegnap még idegen szelektõl
óvó merész magaslatok
mára az omlások öreg õrei.
Ne is hívjatok!
Rossz nekem látogatóként
a családi házban,
fáj szelíd szépsége,
bár mindig öröm.
Szívemre hull hideg esõ,
gyöngye kicsattan homlokomon,
mint a megrontott forrás vize,
ki-kitör a Várhegy-oldalon.
Hogy ne lássam az elvadult határt,
behunyom szemem,
s e magam teremtette sötétben
hallom, hogy zokog a víz,
hörög a sár,
csikorog a homok,
mint bennem az erek,
s a mélyben szakadásig
feszülnek a gyökerek.

Forrás: Fehérbe fogyó láng

Nyitókép: Kárpátalja.ma