Gárdonyi Géza: Este

A nap feküdni készült a szőlőhegy mögött:
égő-vörös fátyol-ingébe öltözött.
Május volt. Kéklett az orgonafák lombja.
Sárga cserebogár keringőzött dongva.
És mi a kispadon, az eperfa alatt
virágot kötöttünk, holmi pitypangokat.

A nap lassan beledőlt szép selyemágyába:
violaszín szárnyon jött az est nyomába.
Homlokán egy gyémánt ragyogott remegve: –
fényes réz-sarlóját magasra emelte:
s lenn és fenn árnyékot terített árnyékra,
mígnem övé lett a föld minden tájéka.

Vilma a szép esti csillagon merengett.
És szólt: Mondja, mi az? Laknak-e ott lelkek?
Az éjjel erről a csillagról álmodtam…
Ha egyszer meghalunk, megállunk-e ottan?
És látom-e magát, ha én megyek elébb?

Ezt mondva, vállamra hajtotta fejét.

Harangoztak. Aztán csönd lett a világon.
Álomszellő lengett át minden fűszálon.
Nem hallatszott más, csak a fák susogása:
s egy-egy cserebogár édes-bús dongása.