Ják Sándor: A régi imaházam
A hajdani imaházunk előtt
megállok. Nézem a romos falakat,
a barna ajtón rozsdás lakat.
A romfalakat átjárja a szél
és szent imákat téglákon sivít,
a bokrok hallják gyakran éjszakánként
és levelükkel szerte zizegik.
Az imaház roskad rozsdás kapujával
a düledező kerítés mögött,
málló köveken senyvedő virágok,
az Isten innen végképp megszökött ?
A templom áll, a por egyre gyűl
már alig bírja hurcolni a szél.
Itt minden már csak a múltban él,
hisz ember ide elvétve, ha jár.
A vaskilincsen tenyér sosem simul
csak vad körmeivel vad csőrű madár.
Ima itt nincs és nincsen sosem ének,
némaság űzi el és annyi más,
szívekben nyugtalan a béke
és még gyakori a fel-felvillanás
a háborúról, a félelemről,
emberek embertelen közönyéről.
Rideg szeleknek áldozatul esnek
a porladásra ítélt templomok,
híveit zord halálba vitték
a gyilkolásra épült táborok.
De áll a templom, körben régi kert,
csak nem járják a zsongó énekek . . .
Olykor néha fényből és virágból,
talán messziről érkező imákból
csöppnyi arany a kőmintákra hull
a ritmizáló szívekre vigaszul,
mert nem lehet most, s nem lehet soha
rommá felejtve Isten temploma.
Nyitókép: vilhovecka.gromada.org.ua