Keszthelyi Zoltán: Nyári kalandozás

Felejteni, felejteni! kiáltom
száraz dombok között,
harsogva, tüzesen térdel rám az álom,
törött szavakba ötvözött
emlék, mit a szenvedésekből
megőrizett agyam,
s mely egy szellemsuhintásra feltör
s mellettem ugrál nyugtalan.

*

S jönnek újságok, halálos hírt hozók:
ölnek, pusztítanak egy távoli népet,
úgy hull az ember, mint a jégeső,
fölperzselődnek éltető vidékek.

S közel, árnyékos villák enyhhelyén
ernyedt vendégek nyugosznak, pihennek,
köröttük fák, mint megbékélt szavak
terítik szét a csendet.

*

Hogy vetkőzik fényűző ruhájuk
nappalok és éjek!
pőreséggé kopnak majd a kertek,
szikrázó vidékek,
pillangóknak szárnya rongyolódik
s fennakad a lombon,
madarak csőre morzsolódik
sziklán, homokdombon.

Országúti por takarja hátam,
fényes hajamszálát,
esőfelhők feszes hálójába
akadtak a szálfák.
Bujjatok el madárkák, szegények,
éneklő csavargók,
védekezz most, júliusi ének,
dugd a földbe arcod.

Forrás: Nyugat 1937/7