Kosztolányi Dezső: Csillaghullás

Omoljatok ti gyöngyök,
bús csillagok a habba már.
Úgy lángol a vörös köd,
úgy tündököl a láthatár;
szikrázik a rózsás Kelet,
kacagnak a betyár szelek,
a hullámon tűzszikra jár.
Omoljatok ti gyöngyök
bús csillagok a habba már.

Zuhanjatok csak szerte
a titkos óceánba ti.
Nap tűz le a hegyekre,
lángokkal izzó ormai.
Sikoly, kacaj, dal kél ezer,
a harmatos fa szíve ver,
a légbe zúgást hallani.
Zuhanjatok csak szerte
a titkos óceánba ti.

Repüljetek suhanva
ó messze földek édenünk!
A hajnal érces ajka
nevet s kigyújtja a szemünk.
Testén ragyog a lángruha,
a víz smaragd, a víz puha,
s arany tüzet mutat nekünk.
Repüljetek suhanva
ó messze földek, édenünk!

Siessetek Nyugatra,
a néma éjbe, csillagok!
A sűrű, zöld utakra,
hol a nap tűzszeme ragyog;
a tavakon a szarvas, őz
vizet zavar, vigan időz,
s a lárma már megint nagyobb.
Siessetek Nyugatra,
a néma éjbe, csillagok!

Ki hullik, az mind boldog,
feledtető sok lámpaláng!
Ki mint ti, bús koboldok,
forog kihűlt csillag gyanánt.
Oly édesjó a béke lenn,
aludni csöndbe, nesztelen,
hol nem les orvul senki ránk.
Ó adj örök békét nekem
feledtető sok lámpaláng!