Kovács Vilmos: Kenyér és vers

Egy szürrealista költőnek

A verejték csípős, de a búza már édes,
s a kenyér meg se kérdezi, hogy éhes
vagy-e, amikor megszeged.
Ma gondoltál-e rám, mikor megetted
kenyered s megírtad róla versedet?

Egy világ gondja kavarog bennem.
És éhes vagyok. Adj ennem!
Adj verset s kenyeret, de ne hitvány morzsákat,
mely mások asztalán maradt,
mert lélek és gyomor könnyen lázad,
s ki tudja, milyen zászlók alatt.

Én megértem örömét a kenyérnek,
s a verses fohászt is, mit költő mond,
ha kenyérbe harap.
De te is értsd meg, hogy attól nem lesz fehérebb
és nem lesz nagyobb a darab,
hogy zagyva igéket
mormolsz nekem, míg rágom fáradtan.
Velük lelkem már meg nem igézed:
bele rímtelen igazságok áradtak.
Csípős a verejték, és súlyos a gond.
Hát még ha az egész
világét hordod!
Öröm és bánat versekre bont,
s ujjongva mutatod,
ha lelsz egy tiszta foltot
a kor viharában hánykódó lelkeden.
Ember vagy,
fogamzik benned hit, törvény, sejtelem,
s érzed, hogy szólni kell, bár a vers kínt terem.
Oszd meg hát örömöd, nem bánom!
S mindegy, hogy fohászod rímes vagy rímtelen,
vagy milyen ütemet tart a sor –
de tudd meg, hogy addig el nem vágom köldök-
zsinórod, míg meg nem érted, mivel tartozol
nekem, ki élek veled e kenyér miatt
megosztott földön!