Krüzselyi Erzsébet: Erdő-sors

A fenyves elítéltetett –
S egy fejszés-tábor felözönlött.
(Mind bérért küzdő szükség-hóhér, –
Néhányunkat majd a dőlő fa
Sújtó-súlyától bosszú-sors ér.)
És döntött, – döntött, – döntött…

Zuhantak szerte ős-kemény,
Viharerős, felnyilazó,
Űzött vad útját árnyazó, –
Század-futást büszkén kiállott; –
Fészek-zúgós, mókus-tanyás,
Tűlomb-hajú fenyőtitánok…
S az erdő lassan bús, lehódolt,
Rönkös, forgácsolt, ácsolt, gázolt
Ravatallá tarlódott…
– És elnémult a dúlt csalit,
A sok füttyművész víg családka
A pusztítást fent sírva szállja,
Keresve fészkét, fiait…
– Az erdőmélyi Szépség-oltárt
A bér-vandálok letarolták
S a Nimfák ellibbentek…

A baltás-markok nem pihentek
S a torlódó hegymeredélyen,
Át minden gáton, – sziklaháton,
Mély-szakadékon, – partzsombékon,
Vagy zuhanós csermelyt ívelve:
Épül kanyargó-csíkba húzva
Fatörzsből, ágból mérve, verve,
A lejtős, teknős párkény-csúszda,
Hol kurta-, hol meg nyurga-lábon.
Majd, mint rögtönzött viadukt, –
Míg kész a szálfák csúsztatója,
Amelyről nincsen visszaút!
– S a döntött testvér-óriások
– Vas-kezektől útnak lódítva –
Simára háncsolt, fosztott, ácsolt
Holt törzsükkel egymást taszítva –
Indulnak engedelmesen…
Rög belereng, kő meggörög,
Merre súlyuk eldübörög,
Míg lefutnak a parti révig,
A gát-béklyózta gyors Vasérig. –
A munkás-markok lent pedig
Bordás-sorokba rendezik
A sok ledobbant csonka sudárt
S vonják tutaj-rajokba át.

A mármarosi fatitánok
Így hagyják el az ős-hazát.

Az erdő lelke sír utánok…