Krüzselyi Erzsébet: Fátyolos hangtalanság

A hangtalanság már belém simult.
Hordom mint nagy, beforrhatatlan sebérmet,
Melynek fájása már-már elcsitult.

A gyermekálmok hajnalán zuhant
Körébe még az égig érő Csend-fal –
S lett egy-zeném így a rab-hangú lant.

Ó, de legyen ez egy elég – Atyám!
Ne görnyessz földig, még nagyobb keresztnek
Megmérhetetlen súlyát sújtva rám…

Szánd meg csendverte, esett létemet,
Hogy elbírjam az életet még itt lenn:
A hang után a fényt is el ne vedd…
_ _ _  

Ködfátyolos szemmel mindhiába
Kutatgatom az Élet filmjeit
És kémlelek a felhők távolába.

A köd bezár… A köd bilincse fojt.
Mind szűkebb kör, mit látásom beérhet,
S mind ritkább kinccsé őrli a mosolyt.

És mind nagyobbra nő a féltő bánat,
Mellyel a fényt létemhez ölelem…
A gyógycsudára-várásom kifáradt.

Nagy, örök-kérdő kétség kínja tép:
A sír nagy éjje, – vagy a föld vak-éjje:
– Úristen – melyik ér el hamarébb?…