Marcsák Gergely: “A mi üdvünk a változás…”

Kalandvágyból az idő folyosóján

képzeletem olykor új szobákba nyit.

Ilyen véletlen csapongás során

találtam meg az ágyban fekvő Adyt.

 

A halállal s egy tablettával küzdött,

nem tudta őket lenyelni szegény.

Csapzott haja homlokára hullott,

táltos szemében pislákolt a fény.

 

Nagyokat kortyolt s faggatni kezdett

a vizespoharat félretéve.

Ung-vidék? – mosolygott – Jártam ám ott.

Ha jól emlékszem, lassan húsz éve,

 

hogy én, a váradi zsurnaliszta

élvezhettem a dobronyi nyarat.

Ki hitte volna akkor, hogy a vers

szószólóvá és vátesszé avat?

 

Arcát a párnába nyomta. Köhögött.

Vizet töltöttem üres poharába.

Elfúló hangon, sóhajtva mondta,

hogy hiába, jaj, minden hiába.

 

Gondolkodtam, mit mondjak vigaszul.

Hogy nem lesz több különös nyáréjszaka,

mi csak versből ismerünk disznófejűt,

és hazug a lélek rőzse-dala?

 

Hogy szabad hazánk, a régi ugar

száz év múlva borul majd virágba?

Ady bánatos szemébe néztem,

és sírtam: hiába, minden hiába.