Mikes Margit: A fazék

Gömbölyű jókedvem behorpadt,
ütött, kopott fazék vagyok,
csillogó zománcom lepattant,
csak bút és gondot forralok,
amit az élet főz énbennem,
attól már lassan megbetegszem,
de ő vígan szakácskodik,
undor emelgeti födőmet
s a kínzás csak tovább folyik.

Tűz éget, sistergek belűlről,
sercen sok fájó gondolat,
keserű kotyvalék fő bennem,
sajnálom szegény gyomromat,
de a sorsom: lángoktól égni,
gőztől, víztől fulladni, félni,
s a végzet ellen mit tegyek?
Ő az úr, én vagyok a szolga,
csak tűrök és csak szenvedek.

Néha pihenhetek a polcon,
ez se valami jó dolog,
körül ifjú lábasok s vének,
azt mondják, hogy beteg vagyok,
kigúnyolják zománcruhámat,
az itt-ott fölcsillanó mázat,
s számítják, meddig élhetek:
pár fillérért ha megjavítnak,
sokáig eltengődhetek.

Igy csepülnek és ócsárolnak
az öreg, rozsdás lábasok,
az ujak szidnak, kiröhögnek,
nagy hasuk vörösen ragyog.
közöttük idegenül állok,
a szomorú holnapra várok:
tűzre tesznek és fortyogok
és ide-oda taszigálnak,
hiszen csak egy fazék vagyok.

Meddig tart ez a sülés, főlés,
gőzölgés, forrás, nem tudom, –
talán az egész egy rossz tréfa,
de én ezt már szörnyen unom,
harag hevít a sorsom ellen,
úgy érzem, szétfeszül a mellem,
futnék s csak sírva zubogok, –
egyszer kidobnak a szemétre,
majd ha egész behorpadok.