Prerau Margit: Kedveske

Kiemelkedve a magányosságból, mely élete,
lépésről lépésre megyünk a hegyre,
fiatal akácerdőbe.

Jóillatú a levegő s fénylők a fák levelei,
mintha megmosakodtak volna
májusi esőbe, tavaszi napba.

Fecskék repkednek az Ember feje körül,
mosolyára csivogással felelgetve,
övé a madarak szeretete.

S a virágoké, melynek életére
óvón vigyáz: „…ne tépdesd, hol tömegben virulnak”.
Az emberre hogyan vigyázhat!

Pillangót néz, harmatcseppeket figyel
tiszta pillantású szürkéskék szemével.
– Aranycsepp – mondja a füvön rezgő csillogásra.

Elnyűtt kisparaszttal testvérként beszél,
ki a hegyoldalon más földjét kapálva
görnyed a krumplivirág bokrába.

Távol kéklenek a Sátoros helyek.
Ő messzebb vágyik: Északra…
Én Keletre, ezért olajfának nevezett.
Hóvirágnak érzem Őt.
– Juj! – nevet felvidulva –,,
csak költőkkel ne álljon az ember szóba.

Lénye: fehéren izzó tűz: Társtalan
ebben az elsötétült világban.

Beszédes, szelíd keze
a változtatásért sorul ökölbe.

Elgondolkozva nézem ezt a harcos embert,
kinek szavai, akár az élesre csiszolt pengék.
Tiszták és acélosak.

És gesztenyebarna haján olyan puha fény csillámlik,
ami nem a benne dobogó töretlen akaratot sugározza,
de az érző embert:
FÁBRY ZOLTÁN,
amilyennek senki sem látta.

Nyitókép: Pixabay