Reichard Piroska: A Szerelem

Nesztelen mélyülő alkonyat tájon, 
mig a valóság álomfénybe vész 
s valónak tetszik minden fénjjes álom: 
lefoszlik lelkemről a csüggedés
és várom, egyre várom — — —

R napok lázas nagy munkába telnek, 
előttem szürke sivár könyvhalom, 
a lelkem fáradt és a szivem dermedt 
s zokogó gúnnyal büszkén tagadom 
az örökegy szerelmet.

Nappal nem hiszem, nappal tudom: álom, 
tudom, hogy nem jön el, hogy nincs sehol, 
de illatos, bíboros alkonyat tájon, 
mikor valóság s álom összefoly 
még várom, egyre várom —