Reichard Piroska: Hazatérés

Ritka vendége lettem önmagamnak,
fáradtan indulok és mindég elkésem;
tétován állok az előszoba-ajtón
s mielőtt a szobák kábult csendjét
felriaszthatná félénk csengetésem,
elszaladok. S a napok tovább rohannak.

Olykor még lopva benyitok a nappaliba,
egy percre mégis szeretném megtalálni magamat;
gondozatlanul szanaszét hever itt minden,
a tükör idegen bólintással fogad,
messzejárt arcomat nem ismeri meg;
kelletlenül ásitanak elém a székek, a pamlag;
eső beverte a távolbanéző ablakokat.

S végig az elhagyott szobák során
csak magános árnyam s léptem ijedt visszhangja kisérnek;
felejtve fakuló arcképek a falakon
már nem is néznek rám, már nem is élnek,
s belepte a por kedves könyveimet.

Hol lehetek, ha már itt sem lakom?

Aléltan érem el a legbelsőbb ajtót. És várok.
Nem hallatszik ki még halk lélekzet nesze sem.
Állok és várok.
És nem merem rátenni a kilincsre kezem.

Nyitókép: Pixabay