Reichard Piroska: Rossz álom

Ismét a visszatérő hajszos álom:

A kék űrben zuhanva kergetőznek
angyalarcu, hószárnyu csillagok
s a végitélet harsonája szól.

Inogva összeroppannak a házak,
viharban csavarodó fák alól
a földből feltörnek a lángok.

Mellük verik bűnbánó százak,
fehérruhás, koszorus lányok
zokognak hajló feszület alatt.

Az erdőből szarvasnak, őznek
halálos bődülése hallik,
vijjogva keringnek a madarak,
sziklák gördülnek, a part megvonaglik,
vizeknek árja lávaként kicsap.

Futok lihegve, keresem a párom,
legyünk együtt e végső pillanatban…
Szólitanám s döbbenve érzem
szép neve volt s most nem emlékszem;
arcát, szemét, hangját idézem,
futok fulladtan s nem emlékszem;
szemembe néz barna szem, kék szem,
verejték ver ki s mégsem, mégsem,
szemére sem, nevére sem emlékszem…

S mondom magamnak:
hiszen ez csak álom,
reggelre vége,
elragadja a percek sodra,
mégcsak az árnya, az emléke
sem verődik rá holnapodra!

És felsirok rá:
ébren sem találom,
e zürzavarban elveszett a párom,
és nem találom,
ébren sem találom.