Reichard Piroska: Társaságban

Szavak színes labdája cikázik
oda-vissza, oda-vissza;
játszva dobom, nevetve kapod el
s oly gyors-ügyesen vered vissza,
elfogni sincs időm, már surran a másik,
földig hajolok érte,
de most te leszel, aki lekésel,
s ki nem térhetsz előle!
Jaj! homlokod érte…
Fájó diadal.
Az én szemem borul könnybe tőle.

Most meg oly magasra, magasra röpitetted,
esengve ágaskodom utána… s hiába,
fejem fölött elzúg merész iveléssel
idegen kertek tilosába,
honnan vissza nekem sohase hozzák…
Csak azért is, tudok én is ily magasra hajitani…
Ó de mit ér… ha nem jut el hozzád,
miattam hasztalan szállna akár fel az égbe…
Ijedten nézem… Hisze ez igy nem is játék…
Elröppent mosolyod hova szállott?
Egyszerre hideg árnyakat ingat
az alkony köröttünk s bénultan megállok,
utolsó ütésed élesen horzsolja kezem
s kemény labdád messze gurul…

S egyedül, egyedül az éji sötétben
keresgélem szertetévedt labdáinkat.
Hát annyi sokból csak ennyi maradt?
Oly szinesek, szárnyasok voltak,
dalolva röpülök, mint a madarak
s most mint a kiégett zuhanó holdak
hullanak vissza a szivemre.

Forrás: Nyugat 1931/2

Nyitókép: AI-illusztráció