Sági Márta: Felelősség

Mész az utcán
s hirtelen sajnálnod kell mindenkit,
ezt a kisbabát ép, kit itt tolnak fehérben,
és anyád szép, érett kezét,
ahogy tegnap
az abrosz felett röpdösött, magyarázott,
s az utcák szeliden abrakoló
teherlovait és idegen
üzletembereket, csak mert
eszedbe jutott,
hogy sötét köznapi öltönyeik alatt
fehérben vannak ők is, fehérben
(óh, ruháik tövén
rég megállt gyermekek s már elkészitett
halottak)
vagy fekszel
és arcod halmairól
mint nehéz vizesés, szakad a részvét
és bűntudat az éjbe:
a téli holdat siratod fent,
a saját testedet,
a lassan kihülő, padlón kihülő
elhagyott cipőidet

óh hunyd le gyorsan a szivedet szegényt,
takard be, szigeteld, rántsd rá az Érzéketlenség
durva pokrócait
és védd, széttárt karral és lábbal
s hangos esküvel: nem igaz, nem én
okoztam
az egész világ nyomoruságát!

Forrás: Nyugat 1930/5