Sági Márta: Szél

Szobánk sötét öblén túl most
leng a világ, az uccák zúgnak,
s ködös gázlámpák
sápadt gombái himbálódznak
az éj hatalmas erdejében:
ferde sugarak, fekete záporok
tüskés bozótját tépve ráng-robog
a Nyugtalanság,
a Szél, a Vágy – megállni – eh!
fákba, tetőkbe hiába fogódzik,
veleszakadnak, hiába kopog
emberi ablakokon: oh, ki fogná föl
csititó szivén a tébolygó futót,
e megváltatlant, ki millió éve
halottfáradtan röpül
felettünk s a
Sarktól Sarkig süvöltő körökön
mint végtelen, hideg sebkötés lobog
az ürben a föld
hülő teteme körül –
ki látja? Alszunk,
fázós álmunkba burkolódzva,
csak az üveg vacog
a hangos éjben, csak a zárt kapu
tépi magát és küzd, mint
lázbeteg erős ápolójával.

Nyitókép: Kárpátalja.ma