Török Sophie: November

Ázik a gyökér a földben
ázik a nyálkás mag a földben
ázik ázik a halott a földben.

Húnyt szemmel fekszem, szivem ritmusával
rezzen velem a paplan. Fölöttem zeng az eső,
tömött rendekben millió füzér veri a földet.
Most mindenütt esik, fölös tengereit önti
a félgömb éjszaka, riadt városok fölött
és tunya mezők fölött sistergő oszlopokban áll a víz,
végtelen ostorokban száll a víz, tetőn át
és paplanon át és húson át vacogó csontomig
szivárog és dobol és dobol és áztat,
óh jaj! kimossa belőlem az életet!

Egyszer tavasz lesz, a nedves gyökér
nagyot nyujtózik meglazult börtönében,
s titkos felelettel millió rügy buggyan a száraz ágból.

A vak magok duzzadt burkaikból kilépnek,
a nehéz földet emelve gyenge vállaikkal
nyirkos sirjukból kitörnek az édes nap elé.

Egyszer tavasz lesz. A földbezárt halott fölött
tavaszig mélyen besüpped a domb.