Tóth Árpád: Téli verőfény

Mit ablakom körülfog vén kerettel,
megfrissül most az únt, szomorú táj,
víg napsugár pingál aranyecsettel
az ócska képen és restaurál:
a régi Mester megkopott művét
ragyogni szítja most az új lazúr,
e vén világba zárt örök szívét
feldobogtatja nékem most az Úr.

Egy ócska házon a rőt téglakémény
most ég felé bíbor kedvvel feszül,
az égbe szökken víg erotikával
s az édes levegőbe idvezül.
A lanka dombok telt, kerek vonalja
kigömbölyül szelíden a leples, tiszta hóra,
hűs paplana alatt a dús föld, mélyen alva
most szívja kebleit tán duzzadóra.,

Jó volna a mezőkre futni mostan
ugy-e szívem, bánat beteg bolondja?
torkomból, melyből vér hördült pirossan
hurrák skárlát szökőkútja bugyogna.
Két fáradt, bús karom a ragyogásba fúrnám:
e két karon, mely az égbe ível,
e két feszülő, lüktető csatornán
a boldog magasságba folyni fel!

Csitt! megvakult a fény, oda a részeg percek,
sötét lett a szobám, csönd, alkonyi ború.
Szívem körül zsebórám hallom: tünődve perceg
vagy tán szivembe bent a bú, a régi szú?
Fázom s lomhán megülök a kályha mellé bújtan,
hát ma se sikerültél szent életöröm?
Sírnék s ökölbe görbül tehetetlen az ujjam
s tenyerem húsát vájja a kínlódó köröm.