Vári Fábián László: Kialvó glória

A dombok alján
megült az este,
friss kutyatejben
áztatta lábát,
s morfondírozott:
Éj-anyja rest-e,
vagy csak kíméli
hektikás hátát?

Holott fõzhetné
már azt a szurkot,
Hold lánya hadd
menne vele ölre,
ne csak farával
forogjon folyton,
s tegyen magasról
a fekete földre!

Dagadt keblében
becsület semmi,
s nem lát a felhők
rongyain túlra.
A szél kialvó
glóriát himbál,
s az évszakok szíve
bekopog újra.

A Földnek annyi.
Igaz, megrontott
méhében még csak
magzat a bosszú.
De ha a cián-
kapszula roppan,
a csend uralma
hosszú lesz, hosszú.

Forrás: Együtt 2016/