Vári Fábián László: Tarts meg

Lakóföldem zengő
zápor ostorozza,
vizek ezüstlenek
és kék a levegő.

Csak az én gyarló tes-
tem van úgy lefosztva,
mint a jégviharral
büntetett mező.

Depressziót hajt
a bánat barna bokra,
azon minden egyes
levél fekete.

Ki is zöldülhetne,
úgyse mennék sokra.
Kölcsönkért időmnek
pereg a szeme.

Emlékek, rázzatok fel
romjaimból engem,
s a régi lányokat
még végigkóstolom,

de kinek ablakát
szívemmel bevertem,
annak a madárnak
már nevét nem tudom.

Ülök a toronyban
hét halállal szemben,
mögöttem hét jövő.
Mondd, melyik az enyém?

Hagyd lelkem egy kócsag
szájába lehelnem,
ó, idő ódon ága,
tarts meg, jó remény!