Vas István: Szeptemberi vallomás

Még az előbb füstöltek a dombok fellegeket,
bővizű, vad rohanás hasította a bús egeket,
szálltak a színek a mély feketétől a sűrű fehérig,
melyben a jég csontos, kopogó keze bennefehérlik.
Láttam az őskori sárkány megremegő taraját
elkanyarogni a méla, dunántuli dombokon át,
gyászszinű torka időnkint gyors villámokat okádott,
zúgtak a régi diófák, féltek a kerti virágok.
Gyorsan elért a hegyekről egész a Dunáig a köd,
eltűnt lassan a város a zápor fátyla mögött.
Dörgött a nagyfejü szörny és szétfoszlott azután,
könnyű szivárvány játszik már odalent a Dunán.
Vízben a tengeri, sírnak a kettétört venyigék
s már odafönt megzendül a menny színe, távoli kék
Szebbre szinezte a városkát ez a búcsuvihar.
Hogy remeg ott sok temploma ódon tornyaival!
Földerül asszonyi, lágy mosolyával a messze,
már a vidéket a szép magyar ősz arany övvel övezte.
Mintha aranyszinü méz leperegne a nyilt, üde szájba,
úgy hull e kései nap finom édessége a tájra
s úgy csordul ki a hála arany remegése belőlem:
szép is e tájat nézni az őszi napon heverőben!

Erre meg arra utaztam, gondtalan ifju valék,
láttam a gótivű Prágát s régi zsidónegyedét,
jártam a Burgban, jártam a császárlombok alatt
s láttam az új diadalt is, a munkásvárosokat.
Láttam a valcer bölcsőjét, a bécsi nagy erdőt,
jártam a Svájcot, az Alpeseket s a sok alpesi fürdőt,
láttam, az ég meg a tó szine arra milyen lebegő kék,
szíttam a büszke, ripacs havasok meredek levegőjét.
Jártam a Rajnavidéken s enyhe Vogézeken át,
láttam a drága Velencét, régi, regés Veronát.
Hát amiket bekalandozott egykor a képzeletem!
Járt az a Vadnyugaton s utazott a vadabb Keleten.

S most, ahogy itt heverek, most árva szivembe hasít –
rég kigunyoltam e szót – hogy nem lehet élni, csak itt.
Úgy, ahogy itt, lélekzeni, látni seholse lehet,
nincs ilyen ég se, csupán Pannonia földje felett.
Párás, őszi időben kékszinű, zöldszinű dombok,
halk, aranyos szél és ti pirosló, sárga falombok!
Lent a Dunán megvillan a lassú, ezüstszinü hab –
Vergilius Múzsája se volt ennél finomabb.
Lejjebb csónakok úsznak a római part közelében,
újszerű villák állnak a farkasok ős szigetében.
Csillog az alkonyi fényben a sárga, a kék, a piros,
tarka szinük s ez a táj s ez az élet olyan latinos!

Közben a falvakon ott tündöklik a mélytüzü bánat,
az veri vissza a fényt tetejéről a rőtszínü fának
Ballag a dűlő úton a lomha paraszti szekér,
nyúlik a két ló, míg a halom tetejére felér.
Már tovatűnik az út egyenetlen hajlatain,
véle a bú döcög és körülötte a táj se latin.
Míg a dió meg a szőlő várnak a fürge szüretre,
hajlong mind a vidék s vágyódik messze, keletre,
Visszatekint a futó nyár s még egy percre megáll,
a Duna és a hegyek közt Berzsenyi szelleme száll.

Megszelídült lobogás, keserűség, mélyen elomló,
nincs a világon még, ami hozzád volna hasonló,
érett mérték, széptüzü forma, lazulni nem enged,
hetyke szeszély, de amely kanyarogva teremti a rendet.
Tőled kaptam a dalt, még gyermeki lantomon én is,
itthoni Múzsa te, barbár klasszika, szittya poézis!
Őseim egykori végzete erre a földre vetett,
oly gyönyörü, hogy ez alkonyi fénynél itt lehetek.
Elmém lángja, dalom fiatal muzsikája tiéd,
már elhagytam a régi, nagy utat, az őseimét.
Visszataszít-e karod vagy simogat és befogad?
Számkivetetten is így vagyok, így leszek én a fiad.

Mindent, mindent, ami még itt a tiéd, szeretek,
szép, nemes arcokat, ősi, de elfinomult fejeket,
földeidet szeretem meg a népét s népe dalát,
búzavetések nyári szinét, gyönyörű mosolyát.
Éjt, napot átölelő vigadás, amely ünnep a szemnek,
lassú mozdulatok, melyek erre, csak erre teremnek!
Bánom is én, hogy e vágy oly félszeg, olyan felemás!
Megbűvölt ez a fáradt, alkonyi, mély ragyogás.
Mind feketébb-feketébb lesz a kert, megnőnek a fái,
jó itt a domb tetején a vidék fölött este is állni.
Hegytől a vízig a sors száll, csendben és éjfeketén.
Ég a szivemben örökre a méla, dunántuli fény.